Irodalmi Szemle, 1973
1973/2 - Dobossy László: Tájhazák ébredése
Az élet ennyiféle területén megnyilvánuló alkotó munka azzal az eredménnyel is járt, hogy egyes délvidéki egyetemeken megkezdték e tudományszakok kutatását és oktatását; (s ugyanígy a bretagne-i egyetemeken is bevezették a breton nyelv és civilizáció tudományos rendszerezését, illetve tanítását.) Lehet-e az itt ismertetett jelenségekből valamiféle általános következtetést levonni? Az első gondolat, amely kínálkozik, bizonyos dialektikus törvényszerűség fölismerése. Úgy látszik ugyanis, hogy amilyen mértékben működnek a beolvasztási vagy legalábbis integrálási tényezők, olyan mértékben hatnak a dezintegráció erői is. Csak e törvény- szerűség magyarázza ezeknek az évszázadok óta hallgatásra ítélt népeknek a különös életképességét, makacs ragaszkodásukat sajátos nemzeti és civilizációs mivoltukhoz. Hiszen mi készteti e népek fiait, mai lázadó értelmiségieket, hogy elvessék egy világnyelv használatának lehetőségét, s vállalják a dadogást, a kísérletezést anyanyelvükön, amelynek jószerével még a nyelvtani szabályait is most kell rendszerezniük vagy legalábbis felújítaniuk? Miért akar valaki breton költő lenni, ha lehet — amiként az említett Guillevic esete is mutatja — világszerte olvasott francia költő? Miért zárják be magukat oly sokan az oc-nyelv barlangjába, ha módjuk van rá, hogy a francia vagy (a Pireneusokon túl) a spanyol Irodalom kincsesházában pompázzanak? Miért írja a kitűnő Robert Lafont oc-nyelven a szépirodalmi műveit s franciául a tudományos esszéit és tanulmányait? Először, évekkel ezelőtt, Belgiumban találkoztam e kérdésekkel, igaz, természetesen más, kevésbé kiélezett összefüggésben. De már akkor is meglepett a szenvedély, amellyel Liége-ben, Brüsszelben és Gentben a maguk vélt igazát védték (s egymás konok vakságát támadták) a vallonok és a flamandok. S engem váltig az a kérdés foglalkoztatott, miért ragaszkodik nyelvéhez és nemzetiségéhez az a flamand, aki egyébként tökéletesen beszél és ír (igaz, nem alkotó módon) franciául is? Most már, a breton és a délfrancia nyelvi és irodalmi mozgalmakat figyelve, azt hiszem, jobban értem, miről van szó. Az anyanyelv — képletesen szólva — a lélek nyelve, a megtanult nyelv az értelemé; e másik nyelvet legfeljebb tudhatja az ember, érezni azonban csak az anyanyeívet lehet. Mosolyognom kell, ha azt hallom, hogy „anyanyelvi fokon“ beszélek ilyen vagy olyan idegen nyelven. Mert „anyanyelvi fokon“, vagyis minden rezdülésével, még a kimondhatatlant is kimondva, csak az anyanyelvet lehet tudni, semmi mást, amiként a bretonok meg az okcitániaiak tanúsítják, oly sok viharos évszázad eltelte után is. Beszélhetünk egy vagy több idegen nyelven hibátlanul, az anyanyelvűnkön pedig hibásan, mégis ez utóbbival vagyunk azonosak, csak véle és általa fejezhetjük ki hitelesen az emberi teljességet. Panait Istrati, aki — mint ismeretes — franciául írta román tárgyú regényeit és elbeszéléseit, egy ízben elmesélte, hogy amikor a nagy elhatározásra jutott, bezárkózott egy zugszálloda szobájába, és amíg a pénze tartott, francia klasszikus szerzők műveit tanulmányozta; tudni akarta, hogyan kell franciául szabályosan írni. Amikor aztán véget ért az önkéntes száműzetése, lejött az emberek közé, ám mekkora lett csodálkozása, amikor a sarki kocsmában valaki — több-kevesebb megvetéssel — rászólt: Maga úgy beszél, mint a könyvekben. S Istrati megértette, amit persze elméletben mindnyájan tudunk, hogy tudniillik az élő nyelv más, mint a szükségképp megmerevült irodalmi nyelv. Hányszorosan érvényes ez akkor, ha az élő nyelv ténylegesen is más nyelv — más a hangtana, az alaktana, a szókincse és a mondatszerkesztése, más az egész fölépítése, mint az iskolában tanított, közigazgatásban használt hivatalos-hivatali nyelvé. A franciaországi „regionalista forradalomnak“ tehát — legalábbis nyelvi és irodalmi téren — az a fő célja, hogy megteremtse és biztosítsa az érdekelt népek valódi szükségleteinek az érvényesülését.
