Irodalmi Szemle, 1973

1973/2 - Szilvássy József: 20 éves a Magyar Területi Színház

igazolódott. A sok elismerés és siker ellenére e téren sem lehetünk teljesen elégedettek. A színház keretén belül jórészt hiányzik a továbbképzés lehetősége. A színész a mesterségbeli tudás továbbfejlesztésében csaknem teljesen magára van utálva. Ez nagy baj, különsen a fiatalabb színészek esetében, akik nem szoktak hozzá az ilyen önnevelésre, s őszintén szólva nem is tudnak még annyira tájékozódni a színházi szakma rejtelmeiben. A továbbfejlődés, a szüntelen tanulás hiánya leginkább a színészek beszédében mutatkozik meg. Kevés olyan színésze van a Magyar Területi Színháznak, aki megfelelően artikulál, akinek jó a légzés- és beszédtechnikája, s aki érzékeltetni tudja a színpadon a mondatok melódiáját. A színművészet fontos alap- követelményével, a helyes dikcióval vajmi keveset foglalkozunk, s ez — sajnos — majdnem minden előadáson kiütközik, s több szempontból is károsan hat a nézőre.

Mint már említettük, szinte az indulással egyidős probléma az utánpótlás, a fiatal színészek nevelésének a kérdése. Erről is oldalakat írtak, javaslatok tömkelege is elhangzott, ám a megfelelő megoldás még hiányzik. A különböző színházi tradíciók miatt nem könnyű eldönteni már azt sem, hogy a budapesti, avagy a pozsonyi (esetleg prágai) színművészeti főiskolára küldjék-e a fiatalokat főiskolára, mert a színművészt elsősorban nem a diploma teszi. (A zárójelbe tehető meggondolás ezzel kapcsolatban az, hogy a diplomás fiatalok döntő többsége rövid időn belül kivált a színház kötelékéből.) Újra meg kell tehát ismételni azt a régi színházi igazságot, miszerint csak egy-két színészre hosszabb távon nem lehet építeni. Kiegyensúlyozott, népes művészgárdára van szükség Komáromban is, Kassán is — ez a legfontosabb követelmény, ennek érvényesítését semmilyen egyéni ambíció, törekvés nem gátolhatja. Természetesnek tűnő megállapítások ezek, s lényegében azok is, mégis hangsúlyozottan foglalkoznunk kell velük, mert az elmúlt esztendőben számos jel arra mutatott, hogy a Magyar Területi Színházban elmélet és gyakorlat e téren nem fedi egymást teljes egészében.

A színház tevékenységével szorosan összefüggő probléma a társulat társadalmi megbecsülése, szerepe. Jouvet bölcsen mondja, hogy a jó színházban biztosítani kell a siker és a bukás lehetőségét. Ma, a mi körülményeink között ezt természetesen nem értelmezhetjük sző szerint, de a gondolat mélyebb értelme nagyon is applikálható. A társadalmi megbecsülés egyik jele az állandó érdeklődés, a figyelem, amely eseménnyé tesz egy-egy bemutatót, erkölcsi elismerésben, illetve elmarasztalásban részesíti a szerzőt, a rendezőt, a színészt. Nálunk ritkán tapasztalok ilyesmit. A bemutató alig különbözik a többi előadástól, egészen az utóbbi hónapokig alig volt telt ház a premieren. Az előadás végeztével a közönség udvariasan tapsol, a néhány kritikus és meghívott vendég pedig hazamegy. Pár nappal ezután megjelenik néhány langyos recenzió (tisztelet a kivételnek!), amely többnyire az egyszerű tájékoztatás szintjén marad. Ezzel tulajdonképpen „véget is ért“ a bemutató. Évek óta hiányzik már a szakmai megbeszélés, a vita, az az alkotó légkör, amelyben eredményesen lehet dolgozni. Az anyagi megbecsülésen túl erkölcsi elismerést, rangot kell adnunk színházunknak, hogy minden bemutató és — talán nem túlzás — minden vendégszereplés a művészet ünnepe legyen. A jövőben ne forduljon elő az, hogy egy sikeres bemutató visszhangja alig különbözik egy sikertelen produkció kritikájától. Merjünk megfelelő mértéktartással és tárgyilagossággal dicsérni és elmarasztalni, egyszóval: merjünk önálló véleményt nyilvánítani!

A korszerű színházban nem mellékes körülmény a színház és a közönség kapcsolata sem. Erről meglehetősen gyérek az információink a Magyar Területi Színházzal kapcsolatban. A hivatalos kimutatás legfeljebb tájékoztathat, de pontosan még a nézők létszámát sem rögzíti. Nyílt titok ugyanis, hogy a vidéki előadásokon a jegyek egy részét a szövetkezetek, esetleg ipari üzemek vásárolják meg alkalmazottaik számára. Az már nem biztos, hogy minden jegy gazdája (aki munkaadójától ingyen kapja meg a jegyet) elmegy az előadásra. Jómagam is tapasztaltam néhány esetben, hogy „hivatalosan“ telt ház volt, viszont a nézőtéren alig ültek néhányan. Félreértés ne essék: helyes, ha a szövetkezetek, ipari üzemek a rendelkezésükre álló kulturális alap egy részéből jegyet vásárolnak tagságuk részére, de gondot kell fordítani arra is, hogy a jegyek tulajdonosai el is menjenek az előadásra. Jó lenne megvizsgálni, több helyen miért nem mennek el még ingyenjeggyöl sem a bemutatókra? Ez a jelenség szerencsére nem tömegméretű, mégis foglalkozni kell vele, nehogy azzá váljon.