Irodalmi Szemle, 1973
1973/2 - Költészetünk kisantológiája
Kulcsár Tibor Fecsó Pál merengés a Duna-parton Hajamban gaz széliickók turkálnak, hűvös még az esti Duna-part. Again a bimbós kedvű fáknak a tavasz már rügyeket fakaszt. Valahányszor a magány a társam, mindig-mindig erre visz utam. Kószálok az esti félhomályban, fények gyúlnak Ligetfaluban. Idehangzik zsibongva a város, míg köröttem a táj elpihen. Halkan morajlanak a hullámok, s árnyak ringnak a kéklő vizen. Talán múlt századok véres átka, népek könnye, vád, síró panasz? Sír a folyó, és lenéznek rája tanúként az öreg várfalak. Vádol a múlt... De hagyjuk a múltat, hadd pihenjen annyi vész után! Játszi kedvvel ifjú szelek fújnak, egy új tavasz ébred a Dunán. S mint rég, anyám ringató meséit, lágy dalait most úgy hallgatom. S úgy érzem, hogy a vén Duna mégis újra ifjú minden tavaszon. Pogány imádság (1965.) koszorú Tested, amelyből kiszakadtam, merev lett: Téli rög. Anyám, nem sír a fiad, nem üvölt, — nyöszörög. Emlékké gyötörted magad, pontot tettél a szavaid után — magam maradtam, szobádat járom, s most már tegezlek, édesanyám. (1972)
