Irodalmi Szemle, 1973

1973/2 - Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág (III.)

ság arányszáma 21, 24, 28, 33, 19 és 17 százalék volt. Az 1938-as magyar népszámlálás eredménye azonban a magyarság javára 90 százalékos arányszámot mutatott fel. Itt ugyanúgy nyilvánvaló a magyar uralom meghatározó jellege, mint például a hévma • gyarádi 1921-es eredményekben az első csehszlovák köztársaság megalakulásának hatására a magyar nemzetiségű lakosság ötven százalékos csökkenése.

A nyelvi és vele összefüggő nemzetiségi kérdés ott élt a táj valóságában. Nem úgy élt ott, mint a megkülönböztetés vagy az ellenségeskedés lehetősége, hanem mint a változó történelmi létfeltételekhez való alkalmazkodás mérőműszere. Nemzetiségi viszályokat, tettleges összetűzéseket és tragédiákban kicsúcsosodó nyelvi ellentéteket nem ismer környékünkön a történelem. Békés táj volt ez, egymással nyugalomban megférő emberekkel. A nyelv nem különítette el egymástól -a vidék lakóit, csupán jelleget adott nekik. A parasztember egészségesebben és gyakorlatiasabban gondolkodott annál, mintsem hogy nemzetiségi ellentétekkel torzítsa el az életét. Nemzeti téren nem elfogult, mert gondolkodását és hovatartozását nem az elvontabb nemzet-kate- göria, hanem inkább a szülőföld, a vidék, az otthonhoz fűződő szálak és a falvak egymához való kölcsönviszönya határozza meg.

A vidék zártságában, változatlanságában és elszigeteltségében az is közrejátszott, hogy nem volt vasútja. Három vasútvonal között: északon az érsekújvár—zólyomi fővonal, keleten a losonc—ipolysági vonal, nyugaton a léva—párkányi vonal között dimbes-dombos vidék terül el, ahol vonat még ma sem jár, és abban az időben ritkák és szervezetlenek voltak az autóbuszjáratok, így a táj lakói lovasszekéren, gyalogosan vagy kerékpáron közlekedtek. Az „utazás“ körülményességéből következett, hogy csak oda mentek, ahová föltétlenül kellett, s egy-egy távolabbi út eseménynek számított az emberek életében, amelyre föl kellett készülni. A vasút a világba tárulkozás lehetőségét jelenthette volna, de nem volt, s így a könnyebb helyváltoztatással járó, mentalitásbeli változások szelleme érintetlenül hagyta az embereket és életmódjukat. Lassan haladt előre a világ a mi tájunkon, centiméterekkel mérhették az érdeklődők a változások ütemét. Ügy konzerválódott az ősi erkölcs, a parasztsors természetes elfogadása és az emberséget a becsületesen végzett munkán és okos gazdálkodáson mérő értékrend, mint a mélyhűtött gyümölcs.

Ennyire zárt életformában hogyan tágul az emberek, még pontosabban a fiatalemberek, illetve a gyerekek világképe? A szorosan vett életfeladataik elvégzéséhez szükséges ismeretek apáról fiúra szállnak, megtanulják őket a családi körtől, ellesik a közösségtől, a falutól. De a többi ismeret? Hogyan szereznek tudomást, a világ sokszínűségéről és gazdagságáról, a földi élet szélesebb értelméről és lényegéről?

A falu embereihez két intézmény hozta közelebb a világot: az iskola és a katonaság.

Hontfüzesgyarmaton katolikus és református egyházi iskola volt, n gazdák majdnem kivétel nélkül kálvinisták voltak. A református iskola első nyomait 1784-ből találjuk, amikor is egy oklevél az „oäkolamester konventiójá“-ról beszél. A második világháború utolsó őszén és telén katonák laktak 'az iskolában, feldúlták s a könyvtárat szétdobálták, így került hozzám az iskola Krónikája, melyet Akúcs Árpád tanító kezdett vezetni, röviden vázolva benne az intézmény történetét. A Krónikából tudtam meg, hogy a dédapámat — kísöregattyát — Magyar Péter tanító oktatta írásra és olvasásra, aki 1840-től 1866-ig töltötte be a tanítói tisztséget. A nagyszüleim tanítóját már az ő elbeszéléseikből ismertem, ha a gyerekkorukról beszéltek, mindig megemlítették a nevét: Süttő Gerzsonnak hívták, 1885-től 1910-ig nevelte a századforduló iskolaköteleseit. Ekkor nyugdíjazták, mert megvakult, de egy későbbi műtét visszaadta a fél szeme világát, s 1916-ban, amikor megüresedett a faluban a tanítói hely, visszajött, és félvakon még három évig nevelte valamikori tanítványai gyerekeit. Nevével együtt egyénisége és szelleme is valósággal beleépült a falu történetébe és tudatába, a rá emlékezések melegségén és emberségtarta’lmán érezni, hogy ez a már-már legendás tanító egész életre szóló, mély nyomokat hagyott a fél falu lakosságában. A következő nagyhatású tanító a már említett Akúcs Árpád volt. Oklevelét Sárospatakon szerezte, ezért a csehszlovákiai iskolai hatóságok nem ismerték el képesítését, és a Školský referát 58909/I-A. 1922 számú rendelete értelmében eltiltotta őt a tanítástól. A falu, illetve az egyház elöljárósága küldöttséget menesztett az érdekében Pozsonyba, s a közbenjárást figyelembe véve az iskolai hatóságok honosították (nosztrifikálták) a tani-