Irodalmi Szemle, 1973
1973/2 - Ján Smrek: A költő és az asszony (versrészlet)
aki bármikor édes bort nyakalhat, azt az ürömhöz fűzik hő vonzalmak, s az írásvágy témáért hozzá hajtja. Azt, ki szomjúság kínját nem érezte, ódaírásra a víz nem serkenti, s a szabadság himnuszát csak az zengi, kit meggyötört a rabság nehéz terhe. Ki a szerelmet bőven s könnyen kapja, aligha borul színe előtt térdre, képtelen rá, hogy csodáit megértse, sosem ejti a szent üdv bódulatba úgy, hogy a száján olyan hang zenéljen, melyben erő él s rendkívüli érzés. S tovább? Tovább is egyszerű a kérdés: rózsát áhít, ki tüskét hord szívében, s kivel mint rest szamár kocog az élet, bitót vállalna önként, máglyalángot azok sorsáért, kiket sosem látott. Így lett sok költő az emberiségnek hí szószólója. Nekem az a vétkem — tudom —, hogy nem megyek el messiásnak. Bennem csak jóság buzog és alázat, tudhatja, lírám virágoskerjében csak dalok nyílnak, boldogságról szólnak. Igen, szeretek az örömről írni, mert szívemet e szép szó felhevíti, terjesztem illatát: az olvasóknak adjon ünnepi kedvet — az a vágyam, hagyja el őket versemtől a bánat. Látja, mily köznapi a magyarázat? „Valóban. Ö, már majdnem kővé váltam, oly dermesztő volt bús okoskodása.“ Magam is ámulok ... Én tépelődtem? Vagy Dorian Gray képe szólt belőlem? „Egek, remélem, nem mint hasonmásra gondolt a képre? Többször elolvastam én is a könyvet. Furcsa a meséje. Ily váratlanul mért jutott eszébe ez a történet, most, e pillanatban?“ Felködlött bennem Gray. Nekem sem érte arcomat hervadás még, s bizton érzem, hogy derűs, tiszta minden költeményem. De ha netán a függöny mögé nézne, nehéz rámában látná ott a lelkem. Rajta az árkok egyre szaporodnak. Feltört földhöz lesz hasonló maholnap. Vén hölgy arcát kell magamban cipelnem, kinek bőre már zománctalan, ványadt. Ö, szerencsések a lelki-szegények! Am engem belül száz tanulság éget s átkos bölcsesség. És az idő vágtat... „Elhangzott szavai már szinte fájnak. Meglelt közös örömünk semmivé lett: ön nyakig ködös elemzésbe mélyedt. Ha én is oka volnék bánatának, elnézést kérek, nem tehetek róla. Tudom, a híg szótól mindig viszolygott, mégis: jobb volna hallanom, hogy boldog.“ Ön tehát úgy gondolja, az bírt szóra, hogy boldogtalan vagyok. Félreértett! Ezzel a szóval mindig csínján bántam. Én nem hiszek a teljes boldogságban, de teljes balvégzet sincs. A költészet, az alkotás heve a boldogságom. És ezt a kincset nem veszik el tőlem! „S a szerelem? Az nem gyújt mámort önben?“ Most tüstént szaván fogom, jól vigyázzon. Emlékszik, mire intett egyszer, régen? Hogy a poéta egy szál nő kegyével nem nyer sokat. Hogy változást igényel. S hogy életemet sejtelmek közt éljem. Szó szerint eszményem lett jótanácsa. Okosan tette valóban — belátom —, hogy elment tőlem. Lám, most rajongásom ezért burkolja újra tűzpalástba. De mi ád akkor boldogságot, mondja?! Mindig egyedül vagyok, mint az ujjam, Minden új vágyam bút szül tudatomban, mert nincs a földnek olyan tája, pontja, ahol örökké tartana a mámor. Ha meglelem szerelmem, máris félek, hogy színei egy napon elenyésznek, és újra kijut majd a csalódásból. „Könyvét mégis a szerelem uralja . ..“ Igen. Mivel csak ritkán dajkál kénye, úgy tekintek rá, mint egy tüneményre; azért csap a hő oly roppant magasra bensőmben a szent, mohó rözselángból, mit szívem alján gyújtanak a lányok, s a bűvölettől sóbálvánnyá válók. Remeg a szám a szép melódiától, mely tudatom alól bugyog fel csengve. Szót szóhoz fűz a szépség, s lelkes hangom ilyenkor engem is meglep, ha hallom. S a tekintetem sugártörő lencse. Nógatás nélkül, magától ír pennám, híven szolgálva Poézis-úrnőjét, ki belém száll, hogy elmémbe rejtőzzék. S öncsalás ringat, mint jótékony hullám, hogy az öröm, mely földünket mozgatja, épp fejem fölé terült pártfogóan. Mily kár, hogy kevés ily jó napom van ... „És máskor? Máskor megnémul a lantja?“ Lehet... Vagy csupán hallgatásba süllyed. Ha középszerrel sújtana a kényszer,
