Irodalmi Szemle, 1973
1973/2 - Lovicsek Béla: Fekete hajnal
Lovicsek Béla fekete hajnal Az asszony egyenes derékkal, mozdulatlanul áll a sír fölött, mint egy fekete márványszobor. Körülötte a négy fia, a két menye, kissé távolabb ismerősök, néhány jóbarát, munkatárs. Alinak a nyitott sírgödörnél, és hallgatják a koporsóra zuhogó föld tompa zaját. Lacit, a katonafiút, a legfiatalabbikat Csehországból szólította haza a távirat. Fakó arccal áll a többiek között, keserű vonás metszi a szája szegletét. Nem szégyelll a könnyeit, szerette az apját, hibáival és erényeivel együtt. Időnként az anyjára tekint, fátyol mögé rejtett arcáról próbálja leolvasni, mit gondol, mit érez, de csak a szeme fehérje világít elő a fátyol mögül. Laci emlékezik. Utolsó találkozásukra. A bevonulása előtti nap történt, hogy az apja hazajött valahonnan. Valahonnan, mert mindig valahol járt, senki sem tudta, hol. Anyja ittas volt kissé, mint az utóbbi években általában. Rátámadt az apjára: — Elengedett a szajhád ...? Szép tőle. Vagy ő küldött, hogy búcsúzz el a bevonuló fiadtól? Biztosam ő küldött. Neked nemigen jutott volna eszedbe, hogy a franc álljon beléd! Apja csak ült, szívta a cigarettát, egyiket a másik után, megrándult az arca, sóhajtott, de egyetlen szót sem szólt. Anyja pedig mondta a magáét: — Hazajöttél elszámolni, benyújtod a végleges számlát, hát persze, kiszolgáltam, most már félrerúgsz, mint a kapcarongyot, mehetek a francba, a gyerekek felnőttek, szétszéledtek, megállnak a maguk lábán, a legkisebbnek Is van kenyér a kezében, mi szükség rám tovább, semmi, rám a tenyeres-talpasra, a konyhaszagúra, a butára, aki egész életét a kosz sikálásába meg főzésbe ölte, te meg élted világodat, jó körökben forogtál, mert te úriember lettél, én meg maradtam annak, aki voltam, nem fejlődtem, nem nőttem fel hozzád, ezek után mit is kezdenél velem, most már én megdögölhetek éhen, mert hová menjek, mihez kezdjek ötvenéves fejjel, milyen munkát vállaljak, hogy valami nyugdíjat kapjak öregségemre, mikor semmihez sem értek, csak a főzéshez, mosáshoz, takarításhoz? Ha volna isten az égben, de nincs, tenne veled csudát, megérdemelnéd, de nem tesz, mert nincs. Tudod, mit mondok én neked, a világ legboldogabb embere lennék, ha kiterítve látnálak, ha én temettethetnélek el téged, nincs nekem már egyéb dolgom a világon, akkor aztán megnyugodnék, az lenne az én fizetségem, a végkielégítésem sok-sok szenvedésemért, mert többet szenvedtem én melletted, mint a keresztre feszített Krisztus, nem hiszed ugye, hol is hinnéd, pedig így van, téged fölemelt a szocializmus, engem meg el'taposott, igenis eltaposott, van ennem, irmom, szép ruhám, rendes lakásom, úri lakásom, de nincs emberi méltóságom, mindent elvettél tőlem, mindent elvettetek tőlem, igen, megfosztottatok az emberi méltóságomtól, ne vigyorogj, hülye, a nagykést mártom beléd, különben nevess csak, nem úszód meg olyan könnyen, ahogy gondolod, ha te meg tudtad keseríteni az életemet, én is mog tudom a tiédst. .. — Befejezted? — kérdezte az apja komoran. — Be. — Gyere, fiam — mondta az apja. Indult a szobájába. Külön kis szobája volt íróasztallal, rengeteg könyvvel, szekrénnyel. — Ülj le! — Táskájából egy üveg konyakot vett elő. Töltött a két kis pohárba. — Igyál! Egészségedre! Ittak, rágyújtottak, újra ittak. Apja egy ideig fel s alá járt a kis szobában, majd leült az íróasztala mögé.
