Irodalmi Szemle, 1973
1973/2 - Rácz Olivér: 1948 februárjára emlékezünk
Rácz Olivér az SZSZK iskolaügyi miniszterhelyettese 1948 februárjára emlékezünk Vannak az emberiség történelmében korszakok, évek és évfordulók, amelyek többet jelentenek ünnepnél és megemlékezésnél, mert nemcsak a múlt megőrzése és megbecsülése a céljuk és elkötelezett feladatuk, hanem az élet egyenlegének megvonása: jelentéstétel a jelen és számadás a számonkérő jövő előtt. Az emlékezés: felelősség, az emlékezés a múltból a jövőbe ívelő elkötelezettség, szilárd megtartó erő, töretlen magatartás. Számunkra, akik szemtanúi és részesei voltunk az alapozásnak, kétszerte az, hiszen számadást kell adnunk a múltról a jelennek: miből lettünk és mivé lettünk, s vajon eleget tettünk-e és elegendővé lettünk-e? Az emlékezés kötelez. Ilyenkor fékezni kell a zengő szó pátoszát és a bűvös toll lendületét, korlátok közé kell szorítani az ünnepi kothurnust idéző gondolatot: légy fegyelmezett! Amit most írsz, nem valóság tükre — irodalom, hanem maga a valóság; meghatározott percek, órák, évek egymást követő, egymást sürgető ifolyamatossága: történelem. Ez a történelem kollektív akaratból eredt. Ennek a történelemnek a kezdete egy negyed évszázadnyira nyúlik vissza: aki a történelemnek abban az esztendejében született, mostanra érett emberré. Oj világot vajúdott az idő. Alig néhány kurta esztendő telt el az utolsó légiriadó óta, Hirosima (felett még érezni lehetett a halál keserű leheletét, a tegnapok lidércnyomásos álma még kísértett, de az élet élni akart. Az élet tartalmat és formát keresett, a gondolat akaratot szült, a favágó a baltáját köszörülte, a kőműves habarcsot kevert, a gyerek tanulni akart. Emlékszel-e még? Amikor a házak erkélyén és homlokzatán meglebben a lobogók ünnepi selyme, jutnak-e még eszedbe a romok, a régi világ romjai, emlékszel-e még a kenyér- és zsírjegyekre, az órákig tartó sorbaállásokra, s emlékszel-e még az akkor is kettéosztott világra, a hazug és becsmérlő jelszavakra, amelyek a húsodba vágtak és megpróbáltak elsodorni, eltaszítani, elszakítani a holnap felé menetelő tömegektől? Emlékezz — emlékezned kell 1948 februárjára, amely lerombolta 'az otthoni kettéosztott világ korlátjait, amely oldott és megkötött, szervezett és rendet teremtett, dolgozókká tömörítette a kéz és a szellem munkásait, elvtársakká nevelte a dolgozókat, amely hazává ötvözte az országot, s nem utolsósorban hazát — végre hazát adott neked is hazádban. így lettél újra író és magyar, így lett a munka és az élet gyönyörű, alapvető emberi egyenlőséget és emberséget biztosító jogán túl újra kultúrád, iskolád, színházad, folyóiratod, hírlapod — s mindezt Csehszlovákia Kommunista Pártjának akarata hozta létre. Az Irodalmi Szemle köszönti 1948 februárját; a szocialista indulás hőskorának kezdetét köszönti egy negyed évszázad távlatából. A toll és a formálódó anyag, a színek, formák, idomok és hangjegyek munkásai, a gondolat és a szellem dolgozói köszöntik 1948 februárjának huszonötödik évfordulóját, azt a diadalmas, hajdani februárt, amely megtanított bennünket arra, hogy az alkotó művész a kor gyermeke, de a kor részese is: az alkotó művész nem elégedhet meg azzal, hogy a k§r háttere legyen, hanem arra kell törekednie, hogy ő maga legyen a kor, a fejlődő és lüktető alkotás, a tervszerűen felsorakozó, közvagyont, kultúrát, jólétet építő napok és évek történelmének részese. 1948 februárja tanított meg bennünket az alkotás, az építés, a harc nemes formáira,
