Irodalmi Szemle, 1973
1973/10 - FIGYELŐ - Antal Gábor: Csendes esték vallomása (Jegyzetek Egri Viktor új kötetéről)
zájuk fűző kapcsolatokról Is általában olymódon, ahogy az az olvasó orientálása érdekében szükséges. Egyáltalán nem fitogtatja, sőt, mintha inkább elrejtené regény- és drámaírói tapasztalatait, amelyek azonban mégis ott munkálnak a könyv Írásaiban. Egri úgy él velünk, hogy az olvasó lehetőleg ne érezze, hogy egy bizonyos esztétikai rendszer, vagy akár csak egy személyes izlésrend alapján, „felülről“ tukmálnak rá műveket, szempontokat, gondolatokat. Egy-két írás kivételével, nincs olyan recenzió a kötetben, amely úgy kívánna közeljutni az olvasóhoz; hogy a szerző „becsületszavá“-t adja: „Ez és ez van a könyvben.“ Inkább: a „nézd csak, én ezt és ezt látom ebben a könyvben, de olvasd el te is, és majd meglátod...“ — módszer alapján kívánja „megfogni“ olvasóit. De nem is „i*egfogni“, segíteni. Más kérdés — és erről még lesz szó — hogy nem érthetünk egyet mindegyik írással, és hogy egy kicsit már az is értékelés, melyik könyvről ír (és melyikről nem) Egri. Le kell azonban szögeznünk, hogy a szerző — semmi esetre sem elvi gyávaságból, hanem azért, hogy a kevéssé tájékozott embereket s olvasásra, a tájékozottabbakat pedig az önálló vélemény kialakítására szoktassa — általában kerüli a végleges és végletes ítélkezéseket. Felhasználja a marxista- leninista tudományosság eredményeit, de a tudományos kritikát, amelynek természetesen szintén van létjogosultsága, másoknak engedi át. Egri Viktor recenziói vállalják az olvasóval való azonosulást, még ha a dolgok természete szerint — ez az azonosulás részben csak látszólagos is. Hiszen van egy olyan olvasó, akinek ízlése nyilván sokezer más olvasónál fontosabb számára, és ez az olvasó — aki néha akaratlanul is befolyásolja Egri Viktort — maga Egri Viktor... Mindenesetre azonban a recenziók szerzője nem „közvetlenül“ ékeskedik az írói tapasztalataival. Elevenen él benne az úgynevezett „átlagos“ olvasóval való azonosulás — ha úgy tetszik, az olvasói képviselet — igénye. Egri Viktor vállalja azt az újságírói kockázatot, hogy ne csak olyan művekről írjon, amelyeket az irodalomtörténet, a tudományos kritika valóban „hiteles alkotásokénak tart, hanem azokról is, amelyek népszerűségük, vagy sajátos, jellegzetes problematikájuk miatt — szociológiai szempontból érdemlik meg az odafigyelést. Helyes például, hogy szól — sajnos talán túlzott mértéktartással — Berkesi András Pisztrángok és nagyhalak című regényéről, és e regény kapcsán a „szocialista bestseller“ kérdésköréről is. Érdeklődéssel, s érdeklődést keltve ír — többek között — Hubay Miklós Ütőn és itthon című figyelmet érdemlő útinaplójáról is, amelyről a magyarországi sajtóban csak néhány sort olvashattunk. És — már túl a hetvenen — volt érzéke a fiatal Kertész Ákos Makra című regénye iránt is, amelynek hősei szintén több nemzedékkel ifjabbak a recenzornál. (Aki azonban — ha el is lágyul, amikor a régi Nagyszombatról, mondjuk Kodály Zoltán nagyszombati látogatásairól esik sző — túl tudja tenni magát az évek sokasodásának, Georg Brandes-sel szólva, „kötelező nosztalgiáién.) Az egyéni ízlés közérdekű vállalása munkál a recenzorban, amikor egy viszonylag rövid írásban szuggesztív képet rajzol Sándor Kálmán prózaművésze- téről, akiről mostanában alig esik szó. Nem szégyelli a lírát, amikor például Ilja Ehrenburg memoárjáról ír. (Az első pillanatra úgy tűnik, hogy Egri túllelkesedik. Az alaposabb olvasás azonban kiderítheti, hogy ez csak eszköz nála Ehrenburg sajátos világának megjelenítéséhez.) Azt azonban már nem hisszük el teljesen Egri Viktornak, hogy annyira tetszett volna neki — például — Kocse- tov A Jersov testvérek című regénye, mint ahogyan azt írása végén leszögezi. Mindenképpen érdekes kordokumentum Vszevolod Kocsetov munkája, és abban is igaza van Egrinek — aki különben nem tagadja Kocsetov-i figura „színpadiasságáét, „detektívregényességé“-t sem — hogy Kocsetovnak van érzéke egyes hősei belső, érzelmi életének megrajzolásához. Túlzásnak tartjuk azonban, hogy az értékelést (legalábbis annak direkt megfogalmazását) általá- ban olvasóira bízó Egri recenziója végén, külön nyomatékkai megjegyzi, hogy A Jersov testvérek „az utóbbi évek egyik legjelentősebb szovjet regénye“. Mint ahogy túlzásnak érezzük — például — azt, hogy a különben kétségkívül tehetséges Timár Máté Szőrtarisznya című regényének egy-egy bekezdését, néha csak kiszakított mondatát fokozott figyelmünkbe ajánlja. Az 1963- ban írt recenzió szerint Tímárnak