Irodalmi Szemle, 1973
1973/10 - Varga Imre: A szobrász (II)
Homlokomat az ajtóragasztónak támasztom. Érzem a hidegét. Jólesik. Szerettem volna megtudni hány óra van. De akinek a nyakában csüngtem, eltűnt valahová. Felkattin- tom a bejárat melletti kapcsolót, a fény hidegét érzem bőrömön. Bezárom az ajtót, legalábbis gondolatban megpróbálom bekulcsolni, s ez most elég, a mozdulatoknak úgysincs értelmük. A mozdulatok csak elszomorítanak, esendő voltomra figyelmeztetnek. Hanyatt vágódom, az ágy felfogja az esés lendületét, s úgy tűnik, a matrac, a sodrony belémhatolt, belémsuhant, de ez teljesen lehetetlen. Esztelenség. Látom, a mennyezet domborodik lefelé, horpad, mint egy bádoglemez, amelyre nagy súlyt raktak. Föl akarok kelni. Vagy valóságban is fölkelek? Fényeket érzek az arcomon, mosdat a csend. Amire ügyelek, hogy a zsebemben maradjanak a csiszoló szerszámok. Mindent megtapogatok, először csak felületesen, aztán külön-külön, érzékenyen. Hányinger fog el, de gyorsan eltűnik. Már magamban sem bízok teljes egészében, gyanúsítgatom magamat. Négykézláb mászom, egy papír a tenyeremre ragad. A papírt félek levenni, mert lehúzná a bőrömet is. A fejem nekikoccan valaminek. Lécek. A szobor. Igen, az kétségtelen: a szobornál vagyok. Ujjaim érzik a kő hűvös hangjait. A lécekbe kapaszkodom. Hirtelenében nem is tudom, miért vagyok itt. Aztán dolgozni kezdek, de munkám eredményét nem érzékelem. Félek, hogy elrontok valamit. Vagy csak képzelődöm arról, hogy dolgozom? Igyekszem halkan forgolódni, de minden ütésnél, mozdulatnál úgy érzem, hogy valaki pöröllyel egy fejemre húzott parafakalapot püföl. Csöppnyi kis fájdalmat érzek. A fájdalom, félelem képekben jelenik meg bennem. A fájdalomban kételkedem. Az arcom. Valami megszúrja az arcomat. Szilánk? A lámpafény? Nem tudom. Most semmit sem tudok pontosan. Köd takarja minden gondolatomat. Ez a mámoros, tompa fájdalom vajon annak az ismeretlen betegségnek a következménye? Miért vagyok ilyen tehetetlen. Sietnem kell, még meglep valaki. A félelemtől még félek. Még most sem szűnt meg bennem ez a másodfokú őszinteség, szentimentális érzéstisztelet. Vagy a félelem azok közé az ösztönök közé tartozik, amelyek megvannak az emberben az utolsó pillanatig? Félni az állat is tud, az állat, de vigaszokra csak az embernek van szüksége. Nekem nincs szükségem vigaszra. Kapaszkodók a félelembe, mint egyetlen erőbe, mely még az élet közelében tarthat. Nem értem a saját gondolataimat. Kezem automatikusan mozog. Behunyom a szememet. Szaladni akarok. Nekikoccanok a szobornak. Most már gyűlölöm a szobrot is, mert nem hagy menekülni. A félelem gyötör, de közben valamilyen ismeretlen borzongás fut át rajtam. Egy szemvillanásnyi ideig nyugodt vagyok. Hátammal a deszkaállványzat egyik lécének dűlök. Nekitámaszkodom. Nem tudom, a szemem nyitva van-e, vagy képzelődöm. A szembenálló élelmiszerbolt kirakatában egy nagy, fehér rajzlapot látok (látom, vagy valóban ott is van?), amelyre filctollal írt valaki kövér, hangos betűket: SZEREPLŐK 1. A szobrász ......................................... 2 . A szobrász tudata................................. 3 . A szobrász teste .’ . 4. A szobor.................................................. A szereplők neve és a beléptidíj összege olvashatatlan. Valaki az arcomba lehel. A szája mozog, de amit mond, abból semmit sem értek. Ha egyáltalán mond valamit. Az arc ismeretlen. Vagy mégis? Ismerem? Egy ősz bajusz. Szereplők. Honnan ez a szó? Borszag. „Borszag.“ Bornak a szaga. Vagy szagája? Az öreg rendőr. Valószínűleg az. Vagy pedig a szobor.
