Irodalmi Szemle, 1972

1972/7 - ÚJ HANGOK - Grendel Lajos: Galambház

— Napozgatunk? — mondta az még egyszer. Lehajolt hozzánk, és külön-külön megsimogatta az arcunkat. Amikor hozzám ért, leszegtem a fejemet. Dőlt szájából a pálinkaszag.

— Napozgatunk — mondta szelíden, majd üvölteni kezdett. Leemelte a fegyverét, és szitkozódott. Láttam, Bálint arrafelé sandít, ahol a ruháink és a fegyvereink fe- küsznek a fűben. Nagyon messze, elérhetetlen távolságban, legalább másfél méterre tőlünk. Vigyázzban álltunk, úgy ahogy voltunk, ruha nélkül. A lány elsápadt. Gál tizedes megengedte, hogy felvegyük az alsónadrágot. Ezt Bálint is, Anti is villámgyorsan magára húzta. Alighanem én is ugyanolyan gyorsan és gépiesen, mint ők.

— A fához! — üvöltötte a tizedes. — Szökevények! Gazemberek! Bitangok!

Én álltam középen. Hátam hozzátapadt a fa törzséhez, éreztem, ahogy a kéreg felhasítja hátamon a bőrt. Bálint háta is vérzett. A fa törzse nem engedett, nem nyílt meg, nem adott búvóhelyet egyikünknek sem. Anyámat láttam magam előtt, ahogy kilép a templomajtón és összeesik. Aznap halt meg, amikor megkaptam a behívót. Ö mindent sejthetett előre. Aztán a feleségem jelent meg előttem, amint a létrán áll, és a galambházból kiemel egy sötét galambot. A galamb nyakán a tollak lilán, ércesen fénylenek. A baromi, az öntudatlan állati lét. A feleségem már jön is a létrán lefelé. Nem értelem, hanem rettegés villog a galamb szemében. Nevettem, de a nevetésemet nem hallottam, sem Bálint, sem Anti, a tizedes sem, a patak felé óvatosan hátráló parasztlány sem, pedig megesküdnék rá, hogy nevettem.

Mégis a tizedes részegsége mentett meg minket. Fel-alá járkált előttünk, káromkodott és a fegyverével hadonászott. Folyton azt hajtogatta, hogy agyonlő. A lövés az'on- Lan késett. Talán azért habozott, mert nem tudta, itt, helyben végezzen-e velünk, vagy bekísérjen a faluba, s átadjon a hadbíróságnak. A nagy töprengés közben egy- szercsak megbotlott egy kiálló fagyökérben, megtántorodott, és kettőt-hármut bukdácsolva elterült a földön. Bálint kapott észbe a leghamarabb. A tizedes még el sem vágódott, amikor ő már úszott, repült, hosszú teste ívelt utána a levegőben. A parasztlány felsikoltott. Azok ketten nem sokáig birkóztak, mert a következő pillanatban Anti is ott termett, én is. A tizedes hamarosan moccanni sem tudott, de amikor Bálint ütésre emelte az öklét, Anti rákiáltott:

— Ne! Nem így! Szorítsátok erősen.

Közben a ruhákhoz ment és felöltözött. Utána helyet cseréltünk, és én öltöztem fel. Legvégül Bálint. A tizedes puskája ott hevert Anti lábánál, ezt Bálint fölemelte és a tizedesre irányította. Most én léptem közbe.

— Várj. Ne siessük el. Az életünkkel játszunk. — Intettem a parasztlánynak. — Gyere csak üde! Na, gyere szépen. Jó volt ezzel a disznóval hemperegni, mi?

A lány nyilván sejtette, mire készülök, de az ő szemében is csak félelem villogott, növekvő rémület. Közelebb jött. Egészen közel. Akkor elkértem Bálinttól a tizedes fegyverét, és a lány kezébe nyomtam, a sajátomat pedig, mint egy tőrt, a derekához.

— Akkor tessék. De gyorsan.

A lány sírva fakadt. A tizedes szemei kidülledtek, Anti bólintott:

— Helyes. így lesz a legjobb.

— Közelebb — mondtam. — Még közelebb.

Gál tizedes, amikor a puska csöve a homlokához ért, ficánkolni kezdett.

— Nicsak! Halacska — mondta Bálint elégedetten.

A lánynak azonban még mindig reszketett a keze. Akkor ráordítottam, és keményen oldalba löktem a puskámmal. A következő pillanatban eldördült a lövés. Mind a hárman futásnak eredtünk, arra, ahonnan jöttünk is, az erdőnek. A lány a haját tépte és sikoltozott, aztán ő is futni kezdett, de más irányba, a legközelebbi úton a falu felé. Eszelősen kiabált, rohant, éppen a lövésre felbolydult őrség karjaiba. Esteledett. Szerencsére már esteledett. Feltűnés nélkül jutottunk vissza a faluba. Nem mertem még elhinni, hogy megmenekültünk.

Elcsöndesedett az iskolaudvar. Kigyúrtak a csillagok, útra keltek a szúnyograjok, innen-onnan horkolás hallatszott. Vártam a kapu felől feldobogó lépteket. Vártam a pillanatot, amikor értem jönnek, elvisznek, de ez a pillanat egyre késett, s az órák múlásával lassanként átrendeződött bennem minden. Eddig menekülés volt, és rettegés volt. A rettegés tompulni, oszladozni kezdett, és átadta a helyét egy másfajta félelemnek. Furcsamód ez a félelem annál hevesebb lett, minél biztosabb voltam abban, hogy

646