Irodalmi Szemle, 1972
1972/2 - Palotai Boris: Asszonyok
Palotai Boris asszonyoh Lezökkent egy székbe, térdére szorította a tenyerét. Szilvamag alakú szeme a duzzadt szemhéjak mögött megszűkült, rózsaszínűre ázott. — Mi baja, Ilon? — az asszony már az ajtóból fordult vissza. — A lányom .. . — Mi van a lányával? — Megszökött. — Mikor ... hogyan? — Már két napja. — Van valakije? — Nem tudom. Az asszony felráncigálta a kesztyűjét. A hirtelen mozdulattól felfeslett a varrás. Bosszúsan zsebre gyűrte a fél kesztyűt. Sietnie kell. Tíz óra. Szerdán majd kivallatja Ilont. Kifizeti a mai napot, habár . . . Mióta ül itt, a székhez tapadva? A kendőjét se vette le. — Ha rosszul érzi magát... — Jelentsem be a rendőrségen? — Még várjon. — Ott a sok mosatlan edény. Vasárnap vendégei voltak. Teleha- muzták a lakást. Legalább kiporszívózna! — összevesztek? — Lehordtam, mert megbukott. Visszaszájalt, aztán elment a szomszédba tévét nézni. Éjfélkor még nem keveredett haza. Kikeltem az ágyból, felzörgettem Molnárékat. Színét se látták. A szoba megtántorodott a beözönlő fénytől. Ilon az szék támlájához nyomta a fejét, kontyával keresve egy szilárd pontot. Le kéne húzni a redőnyt. A sötétség megállítaná ezt a himbálást. Összevissza ketyeg az óra, a nyakában is ketyeg. — Itt a fényképe, elhoztam. Az asszony utánanyúlt. Megint elkésik. Megint elmulaszt valamit, amire hetek óta készülődött. A napjai elfolynak. A sok hétfő, kedd. A szombat esték, a társtalansá? kapkodásával. A követelődző vasárnapok. A remény védtelenül áll az értelem logikája előtt. Ákos jóllakik azzal a fiatal testtel. Két rövid, egy hosszú csengetés. A nyaka gyűrött, hajában kopár szigetek, zoknija szélén összezsugorodott gumiszálak kunkorodnak. S ő újra érzi azt a dühös, ellenkező készenlétet, hogy gondoskodjék róla, s azt is megértse, amit nem ért. — Így megnőtt Mari? — Ha nem kerül elő ... — Vegye be ezt a nyugtatót. — Ledolgoztam a tanítójának a különórákat. Egy számtanőráért két óra takarítás. Már azt se bánom . . . semmit se. Csak jöjjön haza. — Estére otthon lesz — mondta az asszony. Hányszor ismételgette magában, mióta Ákos elment. Bizakodva, elnézően, csitítón, a lift surrogását lesve, léptek zaját, a konok csendből is kiszűrve azt a jelet, amire szüksége volt.
