Irodalmi Szemle, 1972

1972/6 - FIGYELŐ - Szuchy M. Emil: Bemutató a Magyar Területi Színházban

Pedig a látott színműben sok minden történik. Színre lép özvegy Madáchné, az anya (Palotás Gabi) és Fráter Erzsii (Németh Ica). Megismerkedünk Szonthág Pállal (Bugár Béla) és Bori Istvánnal (Bugár Gáspár), majd a jól sikerült zárójelenetben Borkával is (Ferenczi An- Ha). Ne'kiik .köszönhető, hogy Konrád József rendezése sikeresnek mondható. Konrád kapott egy kész darabot. Elhitte, hogy a szerző hitelesen ábrázolta a lelkek forrongását és valós korképet adott Madách életének erről a szakaszáról, de meg kellett találnia azt a Madáchot, aki az emberiség küzdelmeit a maga szívével érái és a maga szemével nézi. Lélektani indokokat kerestek, hogy a jellemekben lejátszódó fordulatokat érzékeltessék, főleg Fráter Erzsi és Madách Imre vagy az erélyes, a család erkölcsét és hagyományait védő anya és beteg fia kapcsolatában, a Szonthág Pállal és Borival folytatott rövid párbeszédeikben vagy a börtönjelenetekben, amelyek egyébként a dráma legjobban megírt és játszott mozzanatai a II. felvonásban. Kár, hogy Felkai mellőzi (vagy elhanyagolja) a lélektani-elemző ábrázolásmódot.

A Konrád által választott rendezői elv hasznosnak is mondható. Ez azt is jelentette, hogy újabb művészi kifejező- eszközöket kellett keresnie, tudván, hogy ezek nélkül, bármilyen jól ismeri az életet, bármilyen izgalmas problémákat vet fel, koncepciója szürke, egysíkú marad, és félreértésekre is okot adhat. Konrád éppen ezeket a szürkeségeket igyekszik színesebbre hangolni. Sajnos, olykor túl színesre. Gyakran hasiznál öncélúnak tetsző fényhatásokat. Zenei aláfestést is alkalmaz éppen azokban a leggyengébb, érzelgős jelentekben, ahol a szerző eltér a realisztikus értelmezéstől, és egy naturalista színpadi szokványba csúszik át. A taps kedvéért kár ilyen olcsó effektusokhoz folyamodni. Példa erre Han- zély Ferenc (Ropog József) és Erzsi páros jelenete („Szeretem..“). Ekkor jön be ugyanis az első nyíltszíni taps, olyan tetszésnyilvánítás, amely a házasságtörést jutalmazza. Később persze már csak a képek végén hangzik föl a jutalmazó tetszésnyilvánítás. Konrád jól kiaknázza a játék lehetőségeit, és ott sem hagyja ellankadni a figyelmet ,ahol a szöveg feszültsége esik.

A Madáchtian Dráfil Mátyás kapta a címszerepet. Színészi feladata nem köny- nyű. A körülötte mozgó személyek, ha bizonyos vonatkozásokban hordozói is múltunknak, és Madách köréhez tartoztak, felületes jellemzésük folytán nem válnak egyéniségekké, és színpadi sablonba fulladnak. Dráfi vigyáz, hogy Madách jellemzésekor a lényeget hangsúlyozza. A történelmi folyamat egészét látva, nem a szubjektív értékeléseknek enged utat, hanem a fejlődés törvényszerűségeit igyekszik felszínre hozni. Jó alakításának ez az alapja.

A maga módján jól szolgálják az előadást Platzner Tibor egyszerű díszletei, amelyek a részletek túlhangsúlyozása nélkül, ügyesen foglalják keretbe a darab változatos színtereit. Kár, hogy a fönt említett „kék-rózsaszín“ hatást mellőzi, s a jellegzetes és fontos kellékek hiányát is szóvá kell tennünk. A rosszul alkalmazott száncsörgés és a pontatlanul használt aláfestő zene is zavaróan hatott.

Összegezve: az előadás szórakoztató volt, és ezt sem az írói esetlegességek, sem a könnyen kiigazítható tempóváltási hibák és bizonytalanságok nem gyengítették. Miközben új, jelentős drámák bemutatását várjuk, elégedjünk meg Felkai Madáchiival és a műsoron levő többi jobb, jó és átlagos darabbal.

Szuchy M. Emil