Irodalmi Szemle, 1972

1972/1 - HAGYOMÁNY - Szíj Rezső: Kazinczy Ferenc, Szabó Lőrinc és a könyvművészet

amikor egyéb tennivaló nem akadt. Emiatt készült a könyv majdnem nyolc hónapig. Majd így folytatja:

„Ön tiszteli ebben a könyvben az egyéni munka öncélúságát, barátja azonban felháborodik ezen az őrültségen. Viszont az a negyvenöt külföldi könyvtár és szakember, aki eddig megkapta, a legnagyobb reverendával emeli meg kalapját a Kazinczy teljesítménye és a mai magyar nyomdaipari kultúra ilyen dokumentuma előtt. — Fogadjunk, hogy az Ön barátjának eszébe sem jutott észrevenni azt, ami az egész könyvben a lényeges: azt a viszonyt, amely a Kazinczy kéziratának kompozíciója és a régi nyomtatvány között fennáll, s amelyben Kazinczy vázlatának térelosztás és a halvány vonalakkal előhúzott beosztás rendszere és elvei, valamint az 1810-es esztendő európai tipográfiájának tendenciái között fennáll.

Hát így vagyunk Uram: a kiadott 45 külföldi példányra több mint fele válaszolt a címzetteknek, a legnagyobb elragadtatással és elismeréssel — a jóval több hazai címzett közül talán tizenöten, de egyetlen egyről se tudtam még megállapítani, hogy észrevehette volna, miről van szó!!!

Hogy Ön sem, annak bizonyítéka az, hogy azt írja, jobban szeretné, ha filológia helyett művészi dolgot adtam volna. Hiszen ez az, tipográfiai művészeti dokumentum, még pedig a legérdekesebbek közül. Egy frankfurti kollégámnál látta a könyvet a Gutenberg-Museum igazgatója, Dr. Ruppel, s mivel az ő példánya akkor még nem érkezett be, azonnal íratott, hogy kér egyet a múzeum számára!...“

Ami pedig az ö — már mint Kner Imre — jogát illeti, arra nézve válasza az, hogy ilyen természetű munkát minden magára valamit adó külföldi nyomdász csinál, nemcsak német, hanem angol is, sőt az északiak is majdnem minden évben. 1932-ben alakult meg az Északi Nyomdász-Céh, amelynek a tizenkét legjobb skandináv nyomdász a tagja. Ezek saját elhatározásból arra kötelezték magukat, hogy minden évben megjelentetnek egy magánkiadványt. Mi ennek az értelme? Az, hogy .. a nyomdásznak munkája közben ezer koncessziót kell tenni a rendelő, a szerző, a kiadó kívánságainak. Tekintettel kell lennie a divatra, a konkurrenciára, s ezer más szempontra. Ügy, ahogy ő maga képzeli a dolgokat, csak akkor csinálhat valamit, ha magának dolgozik. Ez az erőpróba, hogy az ember maga állítson magának olyan feladatot, amelynek törvényeit és kötöttségeit maga szabja meg, minden rendes embert kell, hogy foglalkoztasson.“

Csakis ezért válhatott szokássá az ilyen természetű könyvek kiadása és cserélése. Kner Imre ilyeneket állandóan kap külföldről. Már legalább száz darab található könyvtárában, és ezeket tartja könyvtára „legértékesebb, legtanulságosabb“ részének. Kijelenti: nem az a harminc-negyven darab a fontos számára, amelyeket itthon kiosztogat hozzáértő barátainak, hanem éppen azok értékesek, amelyeket külföldiektől, kitűnő szakemberkollégáitól viszonzásul kap. Majd így folytatja, egészen gyakorlatiasra fordítva a szót: „Nem tudom, ki lehet az Ön barátja, de ezek után azt kell hinnem, olyasvalaki lehet, aki az ismert művészgőggel várja el azt, hogy a világot érdekelje az, amit ő csinál, de ugyanezzel a szuverén művészgőggel tart teljesen mellékesnek mindent, amit más csinál más discíplinák területén."

De Kner Imre éppen ez ellen a fölfogás ellen küzd. Emlékezteti Szabó Lőrincet egy, az Üllői-úton lezajlott régi vitájukra, amikor a költő úgy nyilatkozott, hogy egyáltalában nem fontos, szépen van-e nyomtatva egy könyv vagy sem, a lényeg az, hogy el lehessen olvasni. Kner Imre erre azt válaszolta, hogy eszerint az sem fontos, hogy „verseket írnak-e az emberek, amikor olyan borzalmasan ronda házak vesznek körül bennünket, mint amilyenek az Üllői-úton láthatók“. Ettől akkor Szabó Lőrinc Igen megsértődött — mivel ez már őt is érintette. Később kijelentette Kner Imrének, hogy fölfogását revideálta, de — folytatja Kner Imre a levélben: „barátja azonban, úgy látszik, még nem jutott el arra a magaslatra, honnan az ember belátja, hogy mindenkinek egyformán kötelessége az egyetemes emberi munka minden területén a tökéletességre törekedni, a maga dolgát jól és becsületesen elvégezni. És minden kultúrembernek kötelessége azt az egységet, amely mindnyájunk munkája mögött van, megérezni és ennek szempontjából minden emberi teljesítményt egyformán annak belső igazsága és értéke szerint értékelni.

Hogy az én felfogásom mennyivel igazabb, emberibb és amellett milyen fölismerésekkel jutalmazza az embert, arra nézve rövidesen egy kis cikkem különlenyomatát