Irodalmi Szemle, 1972
1972/10 - Gágyor József: A galántai járás gyermekjátékai (Részlet egy készülő gyűjteményből)
A játék egy-egy osztálya a következő ütésfajtákból áll: 1. „jobb kettő — A játékos bal kezével kissé feldobja a bóhát s a jobb kezében tartott ütővel üti ki. 2. „jobb eggy“ — A jobb kézen tartott ütő végére a játékos bal kezével ráhelyezi a bóhát, majd az ütővel kissé feldobva kiüti a „lentiek“ felé. Ennek az ütésnek van még egy másik változata is, amikor a játékos nem helyezi a bőhát az ütőlap végére, hanem jobb kezével az ütő- nyél mellett tartja s innen feldobva üti ki. 3. „bal kettő“ — A jobb kettő fordítottja. 4. „bal eggy" — A jobb egy fordítottja. Ha a körből kiütött bóhát valamelyik „lenti“ játékosnak sikerül kézzel elkapnia vagy sapkájába felfognia, a kiütést végző játékos egy életét elveszíti. Abban az esetben pedig, ha a kiütés után a bóha a földre esik, minden játékos igyekszik azt a lehető leggyorsabban felkapni, megkaparintani. Akinek ez sikerül, az a bóha földre esési helyéről visszadobja azt a körbe. Ha a bóha a körbe esik, a „fenti“ játékos ismét elveszíti egy életét. A kör felé repülő bóhát a játékos természetesen visszaütheti. Amikor ilyen visszaütött bóhát sikerül valamelyik „lentinek“ elkapnia, azt mondják, hogy ez „csikókapás“, s a fenti játékosnak megint lent van egy élete. Ha a bóha a körön kívül ér földet, a fenti játékos a lyukbóhánál leírt szabályok szerint háromszor üthet a bóha csúcsára. Amennyiben sikerül a bóhát néhányszor úgy felütnie, hogy az nem esik a földre, a számolásnál minden felütés tíz ponttal gyarapítja a tízes számú alapot. Ha a bóha a csúcsára való ráütés után visszaugrik a körbe vagy érinti a játékost, akkor a játékosnak ismét lent van egy élete. Ha a kör felé dobott bóhát sikerül visszaütni és nem kerül sor csikókapásra, a fenti játékos ugyanúgy háromszor üthet. A játék további menete és szabályai ugyanazok, mint az előző változaté. (Kollár Tivadar, 14 éves, 1969 Tallős) Az idősebb korosztály visszaemlékezései szerint a bóházás megkezdése előtt valamikor kiszámolással döntötték el, hogy ki kezdje a játékot. A játékosok egyike marokra fogta az ütő alsó részét, a többiek pedig mindig az előző játékos keze fölött fogták meg az ütőt, alulról fölfelé haladva; ha már mindenki megmarkolta az ütőt, de még így sem értek a végére, az első fogásnál kialakult sorrend szerint folytatták a „markulást“. Közben a következő kiszámolót mondták: Szemel, bízd e], antel, kantel, kapd el! Akinek a bot legvége jutott, az kezdhette a játékot. (Benedek János, 37 éves, 1969 TaV.ós) Kecskézés A szabadban, rendszerint erdei tisztásokon játsszák. A játékban résztvevő fiúk száma tetszés szerinti. Szükség van hozzá egy háromágú fára, amit „kecskének“ neveznek, ezenkívül minden játékos keres magának egy kb. fél méteres botot, amivel majd dobni fog. Ezután a játékpálya kijelölése következik. A talajon kirajzolnak egy kört, amelyikbe beleállítják a kecskét. A kört olyanra rajzolják, hogy a kecske éppen csak beleférjen. A körtől kb. fél méternyire egy hosszú vízszintes vonalat húznak, majd ezzel párhuzamosan, a kecskétől kb. 10 m-re még egyet. Mindkét vonal a kecske innenső oldalán van. A kecskétől számított második vonal a „dobóvonal“, ez elől történik a dobás. A játék első mozzanata a „kecskés“ kikeresése. Ez úgy történik, hogy a játékosok felsorakoznak a dobóvonal előtt. Botjuk egyik végét a lábfejükre helyezik, másik végét kezükben tartják, majd hirtelen — lábukkal lendületet adva a dobásnak — a botot előrelökik. Akinek a botja a legközelebb ér földet, az a „kecskés“. A soron következő dobásokat a játékosok már kézzel végzik. Mindegyikük célja ugyanaz: botjukkal „ledobnyi“ a kecskét
