Irodalmi Szemle, 1972

1972/10 - Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág

apám szerencsés keze húzta ki a fekete kalapból a cédulát, amelyik a tölgy birtoklását jelentette. Két napig tartott, amíg kiástuk a gyökereit és baltával sorra átvágtuk őket, s a toronymagas tölgyfa, az erdő óriása mennydörgő robajjal a földre zuhant. Egy napig fűrészeltük le törzsét a gyökeréről, a gyökérzet fölött három ember ha átérte a ráncos törzset. Két tízméteres, egyenes szálfa — amilyen a faluban még kevés volt — tellett ki a törzséből, azonkívül nagyon sok tüzelőfa és ág. A két szálfát apám ugyanúgy eltette egy félreeső helyen, az orgonasövény mellett, ahogy a nagyapám tette, hogy a vastagabból lovasszánt faragtat, a vékonyabbik meg jó lesz valamilyen építkezéshez mestergerendának. Talán majd eladja. Évekig ott hevert a két óriási rönk az udvar végében, az időjárás foga bele-beleharapott a felületükbe, szívós munkával lehántotta a kérgüket, testükön szúrágta lyukak szaporodtak el, de egészében, ahogy sejtjeik élete fokozatosan elhalt, megacélosodtak és képessé váltak arra, hogy valahová beépítve dacoljanak az idővel és a rájuk nehezedő anyag súlyával. Csakhát közben elérkezett a század közepe, a parasztélet nagy sorsfordulójának néhány éve, és apámnak már sem lovasszánra, sem mestergerendára nem volt szüksége, de még egyéb gazdasági felszerelésre sem, s bár talán még vevőjük is akadt volna egyszer- kétszer, a két'szálfába végül is nagyfűrészt eresztett az apám, hogy a változó világban hatalmas tömegükkel évekre biztosítsák a család számára a meleget. Tüzelő lett belőlük.

(Következő számunkban: A kert, Az utca]

W einer-Král Imrich: Nálunk, III. (olaj)