Irodalmi Szemle, 1972
1972/10 - Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág
rát, színt, tyúkőlat akart építeni, vályogot is vetett. De még a lakóházat is felépítette a méter magas kőalapokra vályogból, döngölt agyagból, mert az ilyen fal száraz volt, tartotta a meleget, és az anyag is kéznél volt hozzá, nem kellett rá pénzt kiadni, csak érteni kellett hozzá és dolgozni vele. Ezt pedig tudott a parasztember. A harmincas évek második felében a nagyapám ennek a felsőháznak a riválisát építtette föl az öreg kamra és a konyha helyén, az udvar alsó felében. Ez lett az alsóház. Hónapokig járt hozzánk két zselízi építész az ajánlatokkal és a tervekkel, mindegyik építész a maga elképzelését védte, és a nagyszüleimnek sok fontolgatásba került, amíg döntöttek az egyik tervrajz mellett. Annyi év távolából ma is eszembe villan egy elmosódó kép, ahogy az egyik, az energikusabb, bőbeszédűbb építész — talán Kecskeméthynek hívták, a másik meg Csermák volt — széles taglejtésekkel mondja: Olyan lesz ez, mint egy kastély... S a nagyszüleim meg az apám nézik a tervrajzokat, a másik talán még jobban tetszene nekik, de győz a rábeszélőkészség és az energikus fellépés; talán azt gondolták közben, hogy aki ilyen meggyőző erővel tud beszélni a maga dolgáról, az jól el is végzi azt. Mert az új háznak többféle igényt kellett kielégítenie: megfeleljen a gazdaság szükségleteinek, jó lakóhelyet biztosítsan, és nem utolsósorban reprezentálja a családunkat külsejével és korszerűségével. Az építészek teljhatalmat kaptak, hogy az adott anyagi lehetőségeken belül használják föl építéséhez a technika újdonságait, a kényelem biztosítékát jelentő építészeti fogásokat és anyagokat. A ház iránt támasztott követelmények közül nem véletlenül említettem első helyen a gazdaság szükségleteit; az új ház központi része, mintegy uralkodó eleme a magtár lett. A régi típusú parasztházakban a kamrák hombárjai voltak a gabonatároló helyek, és a külön magtár már megnövekedett termés- mennyiséget és a gazdálkodás intenzívebb, eredményesebb fokát jelezte. Egy-két magtár ha akadt akkor a faluban. Az uradalomnak, meg a gabonafölvásárló szövetkezetnek természetesen voltak magtárai. A mi magtárunk az új épület utcai részét foglalta el csonka L alakban, mert az L alsó szárát levágták, az udvarba nyíló két fakapu számára kellett ott a hely. De még így is nagy lett a magtár, akaratosan sok helyet foglalt le a benne tárolt értékeknek, más rendezői elgondolással két kisebb szoba is kitelt volna belőle, két, utcára nyíló, vidám levegőjű, barátságos szoba, ha nem a gazdaság érdeke a döntő tényező. Csakhát ez lett a meghatározó. A magtár talaját kibetonozták, falait jó minőségű száraz homokkőből húzták föl, körben, majd derékmagasságig, díszítő szegélyül lapos mészkővel rakták ki. Cementes habarccsal vakolták be és fakó narancssárgára festették „fricskató“ módszerrel, hogy sokáig tartson rajta a festék, és — élénkségével megszakítva a fehér házsorok rendjét —, különleges lényét és rendeltetését is jelezze. Nem lakóház, magtár, a munkát szolgálja, nem a fölösleges fényűzést. Magasan fekvő, vasrácsos ablakai is erre utaltak, de tömörsége, rendhagyó fekvése és magassága kivált a régi parasztházak sorából. Ám a legszembetűnőbb technikai újdonságnak, melyet a két építész kigondolt, az új épület cínezett bádogteteje bizonyult, amelyen reggelente szikrázva törtek meg a nyári napsugarak. A padlásra széles deszkalépcső vezetett. A magtár padlása csupaszon hagyott, egycollos „forsni“-kból készült, hogy a padlóra öntögetve itt is raktározhassanak szemesterményt; a lakórész fölött a deszkákat vályogréteggel borították, hogy a mennyezet jobban szigeteljen és tartsa a meleget. Két nagy hombárt rekesztettek ki a magtár belvilágából, egyiket a búzának, másikat az árpának, nyolcvan-száz métermázsa termény is belefért egybe-egybe. A hombárok oldalfalmagasságát és befogadóképességét kivehető deszkákkal lehetett szabályozni, cséplés után a deszkafalak majd a mennyezetig értek, aztán ahogy eladták a gabonát, fokozatosan alacsonyabbak lettek, hogy az új cséplés idejére a betonpadlóig süllyedjenek. Száraz és hűvös lett a magtár, egészséges a gabonának, amely soha nem dohosodott meg benne, egerek sem fértek hozzá, mert a betontalajban és a cementes habarccsal vakolt falakban nem tudtak maguknak biztonságos lyukakat fúrni, búvóhelyet építeni. Az első és egyben legfontosabb követelményt hát minden tekintetben teljesítette az épület, sőt a harmadikat, a reprezentálás igényét is, s csak később, a gyakorlat során derült ki, hogy ez a két igény a második követelmény, a jó lakhatóság kárára lett, ellene dolgozott. A lakószoba, melyet hálónak rendeztek be, a konyha és az éléskamra (spajz) részére , kevés hely jutott, kicsik lettek ezek a helyiségek. De nemcsak kicsik, hanem hidegek is. Persze, ez csak később, évek múltán lett egyre világosabbá és igazában csak mára
