Irodalmi Szemle, 1972
1972/10 - Vampilov, Alekszander: Júniusi búcsúzás (Befejezés a novemberi számból)
REPNYIKOV: Nos, rendben. Van mihez gratulálni. KOLESZOV: Én is azt mondom. A legfőbb ideje, hogy gratuláljon nekünk. (Csend.) Valamit mondani akart? Nem? (Olyan hangon, mint aki a helyzet ura.) Tánya, kérlek, keresd meg Mását, s mondd meg neki, hogy ne menjen el. Téged pedig megvárlak. Itt. (Tánya kis tétovázás után kimegy.) Hallgatom, tanár úr. REPNYIKOV: Az ördögbe is, miért eszelte ki ezt a találkozást? KOLESZOV (Tudatosan naivul): Tetszik nekem, Vlagyimir Alekszandrovics. Már régóta nem láttuk egymást. Három hete ... Azóta a beszélgetés óta. REPNYIKOV: Akkor nem volt szó három hétről. KOLESZOV (Naivan): Tényleg? (Kineveti magát és Repnyikovot is.) Vagy talán azt akarta, hogy amíg meg nem vénülünk, ne is lássuk egymást? Ez esetben nagyon keveset kaptam. Adott egy oklevelet, s most azt akarná, hogy egész életünkben ne is találkozzunk. És ha mi szeretjük egymást? Hát nem érti, hogy ez drága mulatság? Vagy talán közben olcsóbb lett? Ma már itt tartanánk? REPNYIKOV: Ne tréfáljon, Koleszov. Nem megy most ez magának. KOLESZOV: Miért? Vagy azt hiszi, megváltoztam? REPNYIKOV: S maga hogy gondolja? (Bosszúállón.) Aki egyszer kificamította a boká ját, sánta marad egész életében. Egyetértünk? KOLESZOV: Mondjuk... S azzal hogy vagyunk, akit az anyja a pólyából a padlóra ejtett? REPNYIKOV (Nyugodtan): Látom, hogy gyűlöl. De tulajdonképpen miért?... Próbáljuk meg kielemezni... Mikor annyi éves voltam, mint maga, s a tudósok közé akartam jutni, velem is valami hasonló történt... Bizony, bizony. Ez akkor történt, amikor erőnek erejével azt akartam bebizonyítani, hogy tehetségesebb vagyok, mint amilyen a valóságban voltam. A főnököm, a séf, ahogy most maguk nevezik, egyszerűen ostoba alak volt. Ma már olyan ostoba alakot keresve sem találni. Az első megalkuvásom lényege az volt, hogy nem vettem észre — pontosabban képes voltam ezt a látszatot kelteni —, hogy micsoda ostobaságokat művel a főnököm. Pont az ellenkezőjét tettem... S ezért hálából segített, hogy előrejuthassak, így volt... S azóta folytonosan jöttek, hogy úgy mondjam, a szolgálatból kifolyó megalkuvások... KOLESZOV (Elképedve): Miért gyónja meg ezt nekem? REPNYIKOV: Talán mi ketten nem beszélgethetünk egyszer őszintén? Kell, hogy elismerje: vannak közös vonásaink... S gondolkodjék el azon, hogy van-e joga gyűlölni engem. KOLESZOV: Úgy bizony . . . Maga nagy ember. Nagy formátumú tényező. (A terasz. Mása a fotelban Sí, sír. Bnkin.) BUKIN: Mása ... Nemsokára elválunk. Mielőtt az ember elmegy, illik, hogy kibéküljön. Legalábbis a neuraszténiásoknál ez a szokás. MÄSA: Menj el. BUKIN: Ilyen az élet... Senki sem ért meg senkit. Paleolit. MÁSA: Hallgass már, te idióta. BUKIN (Bizakodva): Na kérem .. .S ezek a könnyek? MÁSA (Könnyeit törli): Hagyj békén. A pálinkától van... Mikor utazol el? BUKIN: Huszonhetedikén. MÁSA (Szigorúan): Magaddal viszel? BUKIN: Ott örök jég van. Harmadkor. Figyelmeztetlek. (Összeölelkeznek.) (A hall.) REPNYIKOV: A katedravezető javaslatára itt akarják tartani az egyetemen. KOLESZOV: Hallottam. REPNYIKOV: Tudja mit? Nincs ellenvetésem. KOLESZOV: Igen?... S milyen feltételek mellett? REPNYIKOV: Ha szereti Tatyjánát, nem fog beszélni. Megértett? (Kis szünet.) KOLESZOV: Nem. Nem értettem meg.
