Irodalmi Szemle, 1972
1972/10 - Vampilov, Alekszander: Júniusi búcsúzás (Befejezés a novemberi számból)
KOLESZOV: Megint férjhez akarsz menni? Ez nem valami jó... Megyek a geológusokhoz, hátha felvidítanak. (Kimegy a teremből.) MÁSA: Felvidítanak. De még mennyire ... (Csend.) FROLOV: Mása, igen vagy nem? Öt éve várom a válaszodat. MÁSA: Már válaszoltam. S nem is egyszer. FROLOV: De most igent mondasz. (Csend.) Mire gondolsz?... Mása, hol vannak a te kedves barátaid? ... Mása ... Hallod? ... Nem is voltak. Számodra ők nem léteznek. És számomra sem. Érted? S az esküvőd se létezik. Semmi se volt... (Az utcáról bejön Tánya.) MÁSA: Tányocska! Hogy kerülsz ide? TÁNYA: Látogatóba jöttem hozzátok. MÁSA: Ez igen. Gyere ide. Ülj le. Hadd lássalak... Hívjam Koleszovot? ... TÁNYA: Nem ő hívott meg ... MÁSA: A gazember. (Frolovhoz.) Grísa, hívd őt ide. (Frolov kimegy.) Lesoványodtál, te butuska. Mi van köztetek? TÁNYA: Mi köztünk nincs semmi... Nem volt, és nincs is. Csak úgy... MÁSA: Velem is minden csak úgy van. Vicces. Csak éppen az embernek az esze megy el tőle... Ide figyelj. Te, nekem úgy tűnik, te mégiscsak jobban állsz. Szerintem fülig szerelmes beléd. TÁNYA: Ez engem nem érint. MÁSA: Ezt meséld csak másnak. Tudod, hogy levizsgázott? TÁNYA: Hallottam. MÁSA: Szerencséje volt. A dekanátus kihúzta a csávából... (Elhallgat.) Nos? Inadba szállt a bátorság, he? ... Lám csak .., Ülj le. Várj... Hogy ezek mit tesznek velünk — az ember akár bele is zavarodhat.. . (Kimegy.) (A teremből kijön a teraszra Repnyikov és Repnyikovné.) REPNYIKOV: Mulatni azért még nem felejtettek el, igazam van? REPNYIKOVNÉ: Nem tudom. Én soha sem voltam diák... Hány szót szólt a lányunk ebben a hónapban hozzánk? Nem számoltad meg? Pedig könnyű lett volna. Mindig azzal végződött, hogy elszaladt. S akkor — te tudod, hogy mi lesz. REPNYIKOV: Csak azt nem értem, hogyan tudott ilyen rövid idő alatt ennyire beleszeretni. REPNYIKOVNÉ: Ahelyett, hogy ilyen ostoba kérdéseket találsz ki, azon gondolkodhatnál, hogyan segíthetnénk neki. REPNYIKOV: De hogyan? Erővel nem férkőzhetsz a bizalmába. Ezzel is számolni kell. REPNYIKOVNÉ: Akárhogy is van, nem rossz az a fiú. REPNYIKOV: Nem rossz? De te diákként nem ismered. Nem tudsz semmit, csak beszélsz. S ha nem az, akinek mutatja magát? REPNYIKOVNÉ: Azt hallottam, hogy itt akarták tartani aspiránsnak, mindannyian — csak te voltál ellene. REPNYIKOV: örülhet, hogy befejezhette a tanulmányait. Elmegy, és én nem fogom tartóztatni. REPNYIKOVNÉ: De azt el kell ismerned, hogy megérdemelné az aspirantúrát. Mindenki azt mondja, hogy megérdemelné. (A hall. Koleszov némán áll Tánya előtt.) KOLESZOV (Hidegen): Miért jöttél? TÁNYA: Gratulálni neked ... Örülök, hogy sikerült... Gratulálok. KOLESZOV (rosszkedvűen): Köszönöm. TÁNYA: Bocsáss meg, hogy zavarlak ... Búcsúestet ültök, gondoltam eljövök ... gratulálni ... De látom, rosszkor jöttem ... KOLESZOV: Nem. A legjobbkor jöttél... Az utolsó pillanatban jöttél gratulálni nekem ... TÁNYA: Te elmész? KOLESZOV: Igen. TÁNYA: És hova? Megtudhatom?