Irodalmi Szemle, 1972
1972/10 - Kovács László: Vogulhon balladája (Juván Sesztalov: Kék vándorutak)
Kovács László „Észak népei kicsinyek, mint a toboz- kák a hatalmas és fenséges cirbolya- cédruson. De nekünk is van sajátunk, ami nincs más népeknek: legendáink, dalaink, és az, hogy tudunk mosolyogva élni a zordon Északon.“ (Juván Sesztalov: Kék vándorutak — Európa Könyvkiadó, 1969] A vogul népről szól ez a könyv. Szerzője, Juván Sesztalov, vogul író. „A vogul nép nevét kárvallott dolog lenne a történelmet formáló nagy népek sorában keresni: létük és sorsuk belevész az emberiség sok-sok ezernyi volt és ma is élő kis népeinek a tömkelegébe“ — írja Gulya János, a könyv fordítója. Ezért nem lehet ezt a könyv- ismertetést szokványos módon kezdeni. Először tehát röviden arról kell szólnunk, hogy kik is azok a vogulok. Annyit mindenki tud róluk, aki valamicskét emlékszik az iskolai tananyagra, hogy a magyarok legközelebbi nyelvrokonai, s esetleg még azt, hogy Szibériában élnek. A vogulok, vagy saját belső nevükön: manysik (a név első fele — a „many“ — azonos a magyar népnév első felével a ,,magy“-gyal), most is Szibériában élnek, az Ob, Szoszva és a Konda folyók mentén, a mocsaras tajgaerdőkben. Hazájuk hivatalos neve: Hanti-Manysi Nemzetiségi Körzet, ahol legközelebbi rokonnépükkel, az osztjákokkal együtt élnek. Lakóterületük az európai méretekhez szokott ember számára beláthatatlanul nagy. Egy-egy lakosra 24 négyzetkilométer jut, ugyanis a vogulok lélekszáma 5—6 ezer fő. Ebből az 5—6 ezerből is csak 3—4 ezer beszéli anyanyelvét. A vogulokról a XI. századtól kezdve vannak történelmi adatok. Ekkor még Európában, az Uraitól nyugatra laktak, s fejlettebb körülmények között éltek, mint pár évszázaddal később. Sesztalov erről így ír: „Őseim akkoriban tudtak vasat kovácsolni, gabonát vetni. Gyors lábú, tüzes lovakon vágtattak és birkanyájat legeltettek. Aztán elvesztették a napot és a palotákat. Elmentek megkeresni, betévedtek a tajgába, a mocsarakba. A visszautat azonban nem találták meg.“ Az orosz fejedelemségek terjeszkedése szorította őket az Urálon túli szibériai mocsarakba. Délről a tatárok előretörése fenyegette őket, s az orosz—tatár harcok idején puszta létük Is kétséges volt. A végleges orosz győzelem, 1552 óta a Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelméig életük sivár tengődés volt, s csak legendáikban, mondáikban, csodálatos hősi epikájukban emlékeztek a boldogabb időkre. A forradalmat követő nemzetiségi politika elindította őket az emberibb élet felé. Nemzeti és emberi fejlődésük döntő bizonyítéka, hogy ősi termelési ágaikban, a halászatban, vadászatban és rénszarvastenyésztésben szép eredményeket érnek el. Hazájukban hatalmas halfeldolgozó üzemekben kapnak munkát, s termékeik a világ minden részébe eljutnak, rajtuk a gyártási hely feliratával: „Hanti-Manysi Nemzetiségi Körzet“; továbbá halász- és vadászkolhozokban, s nem utolsósorban az északi népek legrégibb foglalkozási ágában: a rénszarvastenyésztésben. (A könyv is a rénszervastenyésztőkről szól.) Nemzeti fejlődésükről tanúskodik, hogy ma már van irodalmi nyelvük; bentlakásos alapiskoláikban anyanyelvükön tanulhatnak. Juván Sesztalov 1937-ben született a Hanti-Manysi Nemzetiségi Körzet Berjozovo (vogulul: Halyp-usz, ami annyit jelent mint Nyírfás-Város) kerületének Komratki helységében. Szoszva vidéki kolhozcsalád gyermeke. Iskoláit a berjozovói vogul nemzetiségi internátusban kezdte, 1954-ben beiratkozott a leningrádi Herzen Pedagógiai Vogul hon balladája
