Irodalmi Szemle, 1972

1972/1 - Duba Gyula: A költői aktivitásról

döntés momentuma csak akkor etikus és drámai, ha a konfliktushelyzetbe kerülő ember az aktív tett lehetőségét választja. Pontosabban: ha az ember nem adja meg magát környezete visszahúzó, tétlenségre és közönyre késztető erőinek, hanem ellenük fordul, élni és cselekedni akar. írásunkban költői aktivitásról lévén szó, maradjunk hát az irodalomnál! A modern nyugati irodalmakat a magány és a valóságtól való menekülés igénye, a formakeresésben megvalósuló, gyakran álaktivitásnak bizonyuló szellemi tett jelenléte uralta el. Az író számára is döntést igénylő útkeresés etikai összetevői valahol elsikkadtak, a választható irodalmi magatartást immár egy szuggesztív és kényszerítő erejű szellemi közeg sugallta. A költő azt hitte vagy hihette magáról, hogy önkéntes döntésként fogadja el a magány és a kilátástalanság alaphelyzetét, pedig csupán az öntörvényű mechanizmussá vált környezet vonzásának engedelmeskedett. Azt mondja a költő: az atomkatasztrófa és a világpusztulás lehetőségének a tudatában élek, ezért pesszimista és kiábrándult vagyok. S helyzetéből a könnyebb kiutat választotta: az emberi egyéniség szabadságigényének a nevében lerázta magáról közösségi kötöttségeit, individualistává és önző esztétává vált, és a világot inkább bosszantani akarta, mint megmenteni. Nem szervezni és meggyőzni, de felháborítani akart.

Nyilvánvalóan erősen sematizált képe ez a háború utáni modern irodalom fejlődésének, s a sémába nem is fér bele minden új irodalmi jelenség — író és mű —, de a középszer helyzetét és irányzatát érzékelteti. S nekünk, amikor irodalmunkról — a szlovákiai magyar irodalomról — akarunk beszélni, elsősorban a széleskörű irodalmi légkört jelentő középszer mozgását kell megfigyelnünk. A kis irodalmak fokozottan hajlamosak külső hatások átvételére, az utánzásra, a kritikátlan „tanulásra“. Nem is baj ez addig, amíg az ilyen irodalom ki nem alakít magának egy merev légkört, klisék, sémák és jelek rendszerét, amely az ésszerűség határait túllépve intézményes formává csontosodik és az egyéni kezdeményezés, a sajátos kifejezésmód ellen feszül. Nos, a mi fiatal irodalmunk — költészetünk — valami hasonló helyzetbe jutott. Mohó fogékonysággal sokat tanult a szürrealizmustól, a cseh és szlovák avantgardtól, Kassáktól, az egzisztencialisták egyes tételeit is megismerte, lélekben megélte a beat-roman- tikát, s mindehhez hozzátéve a saját tapasztalatait, formát keresett, hogy kifejezze önmagát. Nem született ebből olyan költészet, melyet bírálni ne lehetne, kapott is elég kritikát, de tagadhatatlan, hogy új hangon szólt, mint minden induló fiatal csoport költészete. Eredményeik vegyes értékűek, de immár helyet kaptak irodalmunk egészében, és a maguk módján visszahatnak reá. De meg kell látni, hogy mára ez a stílus — és a stílus: az ember — már megvalósította önnön belső értékeit és hovatovább anakronisztikussá válik, mint minden, ami túléli önmagát. A fejlődés törvénye előrelépést igényel. Az Egyszemü éjszaka című antológia verstípusa már irodalmi közeg, lírai levegő, tehát séma, amely könnyen elsajátítható, utánozható, egyediségét elvesztette és szürke középszerré oldódott, és többé már nem hordoz új tartalmakat. Egy költői korszak kezdetének, indulásának tűnik csupán. Lehetne mondani, hogy felesleges volt, de én nem mondanám. Az irodalom fejlődésének jellemzője, hogy szinte sosem az a döntő benne, ami megtörtént, hanem ami belőle következik, az irodalom csak múlt időben ismer állandó és merev értékeket. S egy-egy irodalom egésze mindig elbírja a kísérletezést, a játékot és bizonyos öncélúságot, még a tévedéseket is elbírja, mert éppen azzal teremthet igazi irodalmi értékeket, hogy korrigálja saját gyengeségeit. Az irodalom szerves és sokrétű, élő anyag, az élet teljességéhez hasonlatos. S éppen ez életképesség kritériuma követeli meg, hogy fiatal költészetünk előrelépjen. Hogy milyen irányban? Vannak már jelek — egyes képek, verssorok, versek —, amelyek arra engednek következtetni, hogy ez az előrelépés az abszurd világ eszménye felől a reális valóság irányában veszi kezdetét. S ez szerencsés irány, mert egybeesik a közös társadalmi célkitűzéseket. A marxizmus, az egzisztencializmustól eltérően hisz a külső világ megismerhetőségében, a tudomány lehetőségeiben és az emberi tehetetlenség gondolatát elveti. A neveket nem véletlenül említettem írásom elején: a nép, a nemzet, az emberiség azokat a verseket élteti tovább, amelyek közös tapasztalatainak adnak hangot, megtartják a folytonosságot a közösség múltja és jövője között és esztétikai élménytartalmuk mellett az emberi erkölcsöt is megtestesítik. Az egzisztencialisták kifejezésével élve: azokat a költőket fogadja be és tartja meg emlékezetében, akik az emberi kiteljesedés ügyének a szolgálata mellett döntenek. Azokra gondol hálával, akik Szabó Lőrinc sorai értelmében valósítják meg önmagukat: „Legyen a költő hasznos akarat, éljen a földön, talpa alá ezt adta a sors ..