Irodalmi Szemle, 1972
1972/9 - Csontos Vilmos: Gyalogúton (Két részlet a szerző önéletrajzi könyvéből)
magamat. A Szabad Szóban fölfigyeltem már néhány névre, többnyire a parasztírókéra, akik értékes írásokkal gazdagították a lap tartalmát. Címüket elkértem a szerkesztőségtől, s az volt az elképzelésem, hogy tiszteletpéldányt küldőik nekik. Kutrucz Gizella volt az első, akit külön levélben kértem: közöljön újabb címeket, jobbára verskedvelőkét. így küldtem, ellenszolgáltatás nélkül, néhány lánynak a könyvemből. Egyikük bátor hangú levélben komoly bírálatot mondott a verseimről. Figyelmembe ajánlotta a népi Irányzatú költészet új remekeit. Különösen Illyés Gyulát s a Kelet Népét emlegette. Ifjú kritikusom, Varjú Jolán, aki Lövő melletti tanyájukon élt, később sok versemnek lett első olvasója. Nagyon tetszett ia lány merészsége és hozzáértése. A júniusi könyvnapokra sikerült leutaznom Budapestre. Szombathy Viktor közbenjárására a kassai Kazinczy Könyvkiadó vállalta Üzentek értem című könyvem árusítását. Negyven darab verseskötetet adtam át a Kazinczy-sátornak, s valamennyi elfogyott. A Magyar Élet könyvsátrában találtam meg Féja Gézát, aki öccse leveleiből már értesült rólam. (A Püski Sándor által szervezett és irányított Magyar Élet könyvkiadó volt, nem azonos a Magyar Élet című folyóirattal.) Püski a népi írók könyveit adta ki és árusította. Ebben a sátorban mutatta be Féja Géza az íróbarátait: Veres Pétert, Sinka Istvánt, Szabó Pált és Erdélyi Józsefet. Valamennyivel dedikált köteteket cseréltem. Itt találkoztam Sértő Kálmánnal is, aki akkor már súlyos beteg volt. A fülemhez hajolva beszélt, de így is nehezen volt érthető a szava. Kiszáradt és színtelen volt a Baranyából égre futó parasztcsillag, akiről indulásakor oldalakon zengedezett a sajtó. Találkozásunk után tizenhárom napra meghalt. Kusza kézvonásait itt hagyta Arany kenyér című kötetében. A népi írók bátorítottak. Veres Péter bizonyosra vette, hogy nemsokára elkövetkezik a mi időnk. Sokat kell még ugyan tennünk, ha azt akarjuk, hogy a mi eszménk győzedelmeskedjék. Erdélyi azt ígérte, hogy a „Tücsök“ írók Szövetkezete kiadja következő könyvemet. Szabó Pál utam egyengetését ígérte. Később tőle levelet is kaptam: könyvem kiadásáról említést tett Erdélyinek. Ö azonban hallgatott. Sinka semmit sem tudott ígérni. Belém karolt és elvezetett a lakására, amely Püski irodájából nyílt. Egy heverő állt benne s egyetlen karszék. Asztalnak már nem jutott hely, a szoba csupán másfél méternyi lehetett, s a falak mentén végig állványok álltak, tele aktacsomókkal. A költő ebben ia szűk szobában töprengett azon, hogy érdemes volt-e otthagynia a szalontai határt és juhait. Óva intett, hogy Pestről álmodozzam, s még inkább, hogy valamit is bizonyosra vegyek az ígérgetésekből. Mit is tehetnének érdekemben azok, akik maguk is segítségre szorulnak. Később bebizonyosodott, hogy igaza volt. Nemsokára az újságokból értesültem arról, hogy Sinka is visszament pász- torkodni. Pedig keresettek voltak a könyvei. Mielőtt elváltunk, Vád című, elkobzás utáni, második kiadású verseskönyvével ajándékozott meg „az Alföld fia“. A könyvnapon többek között megvettem még a frissiben megjelent József Attila-élet- rajzot, amelyet nővére, József jolán írt, s még számos nevezetes művet csomagoltam össze, aztán búcsút mondtam Budapestnek. Itthon akkoriban már riasztó hírek jártak. Az újságokban arról olvastunk, hogy a németek oldalán Magyarország is belép a háborúba. A nép a rádió mellé húzódott. Igaz, még nem volt a falunkban nyilas párt, s a Magyar Megújulás Pártja sem alakult meg, a Magyar Futár (nagy terjedelmű képeslap) azonban háborúra tüzelt, háborús képekkel traktálta olvasóit. Nagy lelkesedést azonban nem váltott ki. Ebben az is szerepet játszott, hogy a falunk első világháborút megjárt férfiai, mint apám is mindig, iszonyattal beszéltek háborús élményeikről. A nép dolgozott, csak a fiatalja rettegett naponta: nem hoz-e számára behívót a posta? Egyelőre azonban csend volt a faluban, s a munka láza segített feledtetni a rossz híreket. Az én műhelyemben is a gyalu és a fűrész uralt mindent, s feledtette a világra nehezedő viharfellegeket, amelyeket még nem láthattunk, inkább csak sejtettünk. Időnként egészen nyugodt volt a hangulat, s újra és újra hatalmába ejtett a gondolat: írni kellene. S írtam. Cikket a Szabad Szónak, amelyben a falu kulturális és gazdasági problémáit feszegettem a magam látószögéből. Eszmefuttatásomat közölték, s Turczi József rövidesen vastag betűs cikkben válaszolt rá, kézszorítását küldve — úgymond — a népi írók táborából. Turczi — most tudtam meg — a szomszédos Ga-
