Irodalmi Szemle, 1972
1972/9 - Zalabai Zsigmond: A tárgyilagos indulat költője (Tapogatózás Illyés Gyula versvilágában)
a történelmi-társadalmi fejlődés és a szocializmus adottságai folytán nemzetté emelkedett; Illyés, ha szól, 1972-ben is azokért emel szót, akikért a Puszták népe megírásának időpontjában. Nem érti őt, aki nem így és nem a humánum felől közeledik feléje. Egyik írása fölé nem véletlenül írta a következő, nemzetszemléletének lényegét sűrítő címet: Magyarság — emberiség. Ez a két fénycsóva reflektorozza azokat a problémákat, amelyek között egyaránt helyet kapnak a Herderrel szembeni ellenérvek a magyarság pusztulásáról, a születések apálya, az öngyilkosok számának növekedése, a nacionalizmus és nemzeti öntudat fogalmának metszően éles logikájú fejtegetése, az „ötágú síp“: a nemzetiségi irodalmak kérdésköre, a magyarság helyzete a világban stb. Esszékkel, tanulmányokkal érintkező-átfedődő költemények ezek, éppen ezért — az illyési jőaka- ratú szókimondás megvilágítására — hadd tarkítsam gondolatmenetünket egy esszé- részlet-betéttel is: „Emlékszem, amikor 1954-ben kint jártam Csehszlovákiában, az írószövetségen ünnepséget rendeztek; olyasféle szólamok hangzottak el, hogy ,soha nem volt még ennyire együtt a cseh és a magyar nép, mint most a szocializmus ege alatt’ stb. Felelnem kellett, azt mondtam el: .Nagyon szeretném, ha így volna, de nincsen így, De én pontosan azért vagyok itt, hogy így legyen, vagyis megmondjam, milyen fájdalmak s milyen félreértések vannak a két nép között, mert szeretném, ha legalább mi, írók föloldanánk ezt’.“ S ugyanez a filozófia, kérlelhetetlen pontossággal a Bartók-versben: ... jogunk van — hisz halandók s életadók vagyunk — mindazzal szembenézni, mit elkerülni úgysem tudhatunk. Mert növeli, ki elfödi a bajt. Lehetett, de már nem lehet, hogy befogott füllel és eltakart szemmel tartsanak, ha pusztít a förgeteg, s majd szidjanak: nem segítettetek! „Mert növeli, ki elfödi a bajt.“ — íme a szókimondás filozófiai alátámasztása. S hogy az őszinteség nem lehet gátja a nemzetek közötti kapcsolatok rendezésének, azt az imént idézett esszéje bizonyítja, amelyből azt is megtudjuk, hogy .. Nezval... följött a pódiumra és könnyezve átölelt. S elmondta, hogy ők, a csehek éppolyan szorongatottnak érzik magukat, mint mi; s hogy ez volt az első alkalom, hogy valakivel, egy magyarral szót tudott minderről érteni. Megható pillanat volt. Igazi találkozásé.“ (Hajszálgyökerek, 532. 1.) Illyés kérlelhetetlenül pontos, tárgyilagos és higgadt ezen a kényes, indulatkitörésekre csábító témakörön belül is. A legsajátosabb nemzeti problémákat is képes „nemzetfölötti“, humánumközpontú kategóriák szerint megítélni: Milyen magasság, tisztaság, milyen nyugalom fürdeti fáradt szívem, Erdély, oh Erdély, nem attól csupán, hogy itt vagyok ennyi idő után: attól, amit e más-más nyelvű szók vallottak, mint köz vallani valót, hogy: „egyetértés“, meg hogy „türelem“, meg: „az ellenfél versenyfél legyen“. (Erdélyben) A parson (a nemzetiségi témakörön) keresztül egyúttal a totumot (az emberi humánumigényt) is ábrázolja. Hangja nálunk, a mi tájainkon is értő fülekre talál: Fábry Zoltán vox humanáját halljuk ki belőle.
