Irodalmi Szemle, 1972

1972/9 - Zalabai Zsigmond: A tárgyilagos indulat költője (Tapogatózás Illyés Gyula versvilágában)

szikárodó, szigorodó tartalmat hordozó formában a sajátos ritmikában, a hosszú-rövid sorváltakozással, a sűrű vagy ritkuló rímekkel élő, főleg a gondolati költeményekben gyakori versformában megvalósuló feszesedést is:

Már csak az iránytű bizakodott, hebegett: adott hűdött nyelvével jelet: valahol van, ami válaszol.

Mentünk tovább megint egy napnyi sivatagon át.

Ékírásos ábráival egy sziklafal.

Sor sorra zagyván, konokon: ráncok egy őrült homlokon.

Vén, hajdani Idő vívódik itt.

Semmit se bír már mondani.

így csak a szél visít.

A szempillán homok. Az izzadt ujjak közt homok.

Homok, ha összeér a fog.

Megöltük út-tudó tevénket.

Ettünk egy utolsó ebédet.

A Fekete-fehér és a Dőlt vitorla című kötetek verseinek jó része már ebben a hangnemben született. A puszta viszonylataira, ellentétes erővonalaira meztelenltett lét tárul föl bennük. A hiteles, a valós valóság. Az igazság. Mert Illyés számára a költészet egyenlő az igazmondással. „Nem lehet tisztességes ember, ki a versírást abbahagyja. / Az igazmondást hagyja abba.“ — írja Költők egymás közt című versében. Ténytisztelete, igazábrázolása már-már szenvedély. A Hajszálgyökerekben idézi — egyetlen rövid, de férfiasan önleplező mondattal megtoldva — az alábbi régebbi versét: „Szálló könnyekkel / Sírja színét és / Tavaszi kedvét / S ég felé ijedten /Kapkod a cserfa.“ Majd a kommentár, prózában: „Leveleit a cserfa nem ősszel, hanem egész télen át megőrizve tavasszal veti le.“ Mit fűzhetnénk ehhez? Aki kis dolgokban is ennyire pontos, az a nagyokban — az erkölcsiekben — még igazabb kell hogy legyen. Igazmondása, verseinek tárgyilagossága, „fél-személytelensége“ elvezette öt arra a csúcsra — a népi írók mozgalmának poros mezei útján is —, ahol a század nagy modernjei foglalnak helyet.

A személytelenség fogalmával, mint azt a figyelmes olvasé már észrevehette, eléggé csínján bántunk: „már-már személytelenségről“ és „fél-személytelenségről“ beszéltünk. Illyés ugyanis nem vagy csak ritkán jutott el — nem is volt szándékában — az abszolút személytelenségig, képtelen volt — az ismert történelmi-társadalmi adottságok miatt — teljesen föladni önmagát. Indulásának időpontjában erős, határozott eszmeiségű állás- foglalásra volt szükség. Innen költészetének másik lényeges vonása: az indulat. „íróvá az erkölcsi fölháborodás tett“ — vallja a Hajszálgyökerekben. „Aránytalanság —: düh és gúny nevelt.“ — bukkan föl ugyanez a gondolat versben (Hatalmas, nagy korszak... s a költők). „Furor conservat“ — mondatja Kossuthtal a Fáklyalángban. A düh megtartja az embert. Az Illyés-versek vonzereje a hallatlan belső indulat, a feszültség, a tartalomban és formában egyaránt megnyilvánuló iram, lendület, sodrás. Utaltam már arra, hogy a történelmi-társadalmi adottságok, a szociális, nemzeti és emberi igazságtalanságok alakították ki ezt a határozott és egyértelmű költői magatartást. Illyés sohasem menekült a rá váró problémák elől, makulátlanul következetes volt és maradt. „Mi itt ne úgy legyünk modernek, mintha Párizsban élnénk. Nem, nekünk úgy