Irodalmi Szemle, 1972
1972/9 - Duba Gyula: A realizmus forradalma
f A szimbolisták a század első évtizedében, mozgalmuk kibontakozása idején a költészetet — művészeteket — a filozofálás modern formájaként értékelték. „A gondolkozás krízise után a művészetnek az emberiség világítótornyaként szükségszerűen helyettesítenie kellett a filozófiát“ — írta 1911-ben Andrej Belij. S az akkori formabontó költőknek nemcsak filozófiájuk volt a művészet, hanem a vallásuk is. Belij a gondolkozás krízisét említi; mi volt ennek a szellemi válságnak az oka? Törvényszerűen az az egyre nyilvánvalóbb és keserűbb felismerés, hogy az emberi tudás és teremtőkész- ség eredményeit egyre nehezebb fejlődésükkel arányban az emberiség hasznára fordítani, a társadalom szolgálatába állítani, mert ijesztő mechanizmusokként mindinkább teremtői, az ember ellen fordulnak. A világ régi rendje felbomlott, az áttekinthető összefüggések gordiuszi csomókká gubancolódtak, s nem volt, aki ketté vágja őket. Az emberi társadalmak belső ellentétei világméretű feszültségeket szültek: a hatalmat megtestesítő vagyonosok békevilágának mélyén félelmetes morajjal érett az elnyomottak és nyomorgók lázadása. Nem csoda, ha a társadalmi valóságra oly érzékeny művész nem hitt már sem a vallásban, sem az emberi gondolkodásban. De miután kiutat sem látott, célja a rombolás lett. Elvetett mindent, amit örökölt: formát, stílust, értelmet. Kubista síkokkal, dadaista ordítással és szürrealista víziókkal fordult a világ ellen, hogy ha már segíteni nem tud rajta, legalább megtagadjon vele minden közösséget. A második világháború aztán véglegesen elsöpörte a múlt század romantikus humánumeszményét, kiábrándítva önmagából az embert. Csak a legnagyobb szellemek sejtették még ekkor, hogy a század második évtizedének a végén Oroszországban korszakformáló, új történelmi erő született. S nemcsak társadalmi értelemben, művészi téren is. A proletárforradalom stíluson és valóságszemléleten túl, elsősorban értelmet adott a művész munkájának. A cél ismeretében jogos helyére állította vissza a művészi gondolkodást. A szellemi zűrzavar szülte szubjektív ösztönösség és irracionalizmus helyére a forradalmi tudat fegyelmét helyezte. Ezért fordították várakozó tekintetüket a forradalom és irodalma felé Romain Rol- land, Barbusse, Nexő és az európai szellem más nagyjai. 55 év telt el azóta, s közben a második világháború az embernek önmaga állatarcát is megmutatta. „A költészet célja: nyelvet teremteni... — mondta a szimbolista Andrej Belij — ... a nyelv maga az életviszonyok alakítása, az alkotó szó világot teremt... Azzal, hogy a szó fogalmi jelentésének elsőrendű fontosságot tulajdonítunk, ahelyett, hogy azt melllékesňek, pótlónak fognánk fel... megöljük a nyelvet, vagyis az élő szót... Az élőbeszéd állandóan áramló alkotó folyamat, amely egész sor képet és mítoszt lebbent fel előttünk... Ezek jelentik azt a fegyvert, mellyel keresztülvágjuk magunkat a sötéten...“ (Magia slov, 1910.) A fasizmus drasztikuma megcáfolta a költőt: a sző nem teremtett világot, illetve nem emberi világot teremtett. A századelő minden hagyományos formát és értéket felrúgó s a költői szó teremtő hatalmára hivatkozó költője bizonyára nem haláltáborokat akart teremteni. De talán közvetve — és d realizmus forradalma Duba Gyula
