Irodalmi Szemle, 1972

1972/8 - FIGYELŐ - Taliga István: Turcsan László

Tanárai már a diákévek kezdetén felfigyeltek Turcsanra. Elsős korában az 1848-as forradalmak emlékére kiírt főiskolai pályázaton első díjat nyert. Az 1970—71-es tanév hagyományos főiskolai díját szintén neki ítélték oda. A múlt év őszén a Társadalom és művészet című pályázaton, melyet a választások alkalmából írtak ki, szintén az ő munkáját találta a bírálóbizottság a legalkalmasabbnak. Ez az alkotása a Hviezdoslav teret díszítette a választások idején.

Eddigi legnagyobb sikerét azonban egy országos pályázat, Az év legszebb könyve 1971 (Soutéž o nejkrásnéjší knihu roka 1971) hozta meg, amelyen Tisztelet Vladimír Holannak című munkája szerepelt, s az illusztrációkat, valamint a könyv megtervezését díjjal jutalmazták.

Ne vágjunk azonban az események elébe. Turcsan az Iparművészeti Középiskolában szerzett szolid technikai és elméleti felkészültséggel érkezett a főiskolára. Mint minden kezdő, ő is rövid időn belül a mester hatása alá került. Brunovský grafikáin kívül egy német grafikus, Max Kiinger is befolyásolta Turcsan további fejlődését. Nála és a szecesszió többi képviselőjénél a titok iránti érzéket és a poétikát csodálta leginkább. Kedvelt motívuma volt abban az időben a táj. A hol romantikus, hol szinte iszonyatot árasztó tájkivágásokat szecessziós formaalakítással vetette papírra vagy karcolta rézlemezre és kőlapokra. A néhol szinte burjánzó szecessziós formák ellenére is sok volt még ezeken a lapokon az inaktív felület, s a fiatal Turcsan tapasztalatlanságából eredően ezek a kísérletek nemegyszer naturalizmusba torkollottak.

A későbbiek folyamán igyekszik újabb és újabb kifejezési formákat találni. Önállósítani próbálja magát, ami természetes is, az ilyen folyamat azonban tartós valami, s hosszú időbe telik, míg az ember megtalálja egyéni kifejezőeszközeit... Az utóbbi egy-két év ezen igyekezetek jegyében telt el, s természetesen ez a folyamat még nem ért véget. Ragadjuk ki a sorból — persze nem önkényesen — a Látnok című lapot. Ezen megtalálható szinte minden új vonás, minden új módszer, amelyekkel Turcsan kelléktára gazdagodott. A látnok arca — ezt minden további nélkül leszögezhetem — már egy teljesen új, egyéni kreáció. Nem egyszerű anatómiai vagy portrétanulmány, hanem a Turcsanra jellemző, csak néhány erőtlen vonalból összeálló, mégis szuggesz- tív erejű arc, amelyet erősen átírt formákból komponált. A fej körüli, első benyomásra kusza formák Brunovský „barokkos“ motívumait idézik. Azonban nemcsak erre, hanem a német származású, 1932-től Franciaországban élő Wols (Alfred Otto Wolfgang Schulze, 1913—1951) biomorf formáira is emlékeztetnek a Látnok egyes motívumai. Sorolhatnám ezekkel kapcsolatban a többi lapot is, talán az Embergubacok címűt említeném még meg. Kitűnően nyomon követhetők ezeken a lapokon Turcsan és Wols érintkezési pontjai. Wols panteisztikus valóságlátása hajtja mind mélyebbre és mélyebbre Turcsant a természet titkaiba. Le kell azonban szögezni, hogy ez a Wols-féle hatás nem befolyásolta döntően Turcsan további fejlődését. Wolstól már szinte csak egy lépésre volt az action painting, amelyet Jackson Pollock (1912—1956) művészetén keresztül ismert meg. Eme irányzat lényegét Sam Hunter fogalmazta meg: ... „a művészek a véletlent az alkotófolyamat alapelemévé léptették elő“. Turcsan Nyári reggel című litográfiája rokon Pollock néhány művével. Turcsan is úgy játszik ezen a lapon a karcolótűvel, mint Pollock az ecsettel. Némi párhuzam vonható továbbá A fejedelem árnyéka — amely a Holan illusztrációk mellett grafikusunk legsikerültebb alkotása — és Pollock negyvenes évekbeli képei között. Főleg az 1947-ben készült Háború az a mű, amely rokon Turcsan grafikájának egyes részeivel. Az A fejedelem árnyéka kompozíciós szempontból Rauchenberg montázsait idézi. Megpróbálta ezen a képen a zaklatottságot, feszültséget, kiszolgáltatottságot, a brutalitást ábrázolni, egyszóval az elfajulást képpé formálni. Századunk problémáit abban a síkban tárgyalja, amelyben Weöres Sándor a következő sorokban:

„Mert a förtelem beözönlött a lét szívéig, mert az iszonyat betört a nemlét szívéig: a halálban sincs béke többé."

Szinte fedik egymást a lap jelenetei és a vers sorai. Nem véletlen, hogy ez így van, mert Turcsan ha szakmai szempontból racionalista is, a költészethez való viszonya annyira szoros, hogy grafikáinak többsége irodalmi ihletésű. Ezt még csak megerősítik