Irodalmi Szemle, 1972
1972/8 - FIGYELŐ - Zalabai Zsigmond: A vers túloldalán (Kulcsár Ferenc: Napkitörések, Madách, 1972)
ben: költőt avatunk, igazi lírikust, olyat, aki — legalábbis hazai költészetünk viszonylatában — határozott arcélű egyéniség. Xőzsér Árpád Mogorva csillag című verskötete óta — tehát majd egy évtizeden át — nem akadt első kötetes, aki ilyen szilárd verstalajon vetette volna meg lábát, mint Kulcsár. Hangvétele, formabiztonsága, életszemlélete érettségről, tudatosságról tanúskodik. Mondanivalója is. A provincializmust nem úgy kerüli el, hogy említést sem tesz a csehszlovákiai magyar lét sajátos vonásairól, hanem úgy, hogy magasabb szintre emeli, tágabb összefüggésekbe helyezi őket. Bátorsága, a problémákkal való birkózása, gondolatokkal küzdése szintén az induló Tő- zsér világba tárulkozó lírájával rokonítja. „Anyánk képén a világ a ráma“ — vallotta Tőzsér 1963-ban. „A becsvágy fegyelme karomban. Szlovákiai—közép-európai—európai” — írja Kulcsár 1972-ben. Becsvágy és fegyelem — megszabhatják-e egy induló lírikus pályáját ennél jobb tulajdonságok? Aligha. Véleményem szerint az Élet és Irodalom — a magyarországi Új Forrás fiatal csehszlovákiai költők verseiből készült összeállítását ismertetve és értékelve — többek között éppen Kulcsár Ferenc verseivel kapcsolatban tehette azt a megállapítást, hogy induló költőink némelyikének „sikerült — a korábbi költővonulatoktól eltérően — tágítani a kisebbségi költőszemléleten“ (1972/33). Mit, milyen valóságot találunk hát a Napkitörések három jól komponált versciklusában? Az első ciklus, az Előre — magamhoz a „köztem és magam közt lángol a múzsa“ dilemmáját igyekszik feloldani. A ciklus alappillérei a Kijelentő mondatok, Az. idő hallgatása és az Úgy legyen című versek. Nézzük őket sorjában. A Kijelentő mondatok, amely már címében is visszafojtott, higgadt, megszűrt vallomást ígér — a ciklust nyitó mottóval száll perbe: .. A játékot szerettem, tehát engedetlen voltam. A költői semmiségekben a hasznos tudnivalóknál több örömet leltem..." (Peter Handke). Maga a mottó múlt idejű, tehát inkább csak konstatál, semmint irányt szab. A jelen másfelé vezet. Ehhez azonban el kellett jutni, akár harc és szembenézés árán is. A költészet céljait is tisztázni kellett. De nemcsak a költészetét, hanem a sorsvállallásét, a helytállásét is. Azért is fontos ezt leírnunk, mert maga a vers gazdagabb annál, hogy csak ars poeticaként értelmezzük. Többről van szó: az emberi lét drámája pereg le a szemünk előtt ebben az állandóan hullámzó, rapszodikusan csapongó, közel százhúsz soros költeményben. Már az indítóhelyzet is feszültséggel telített, s a teljes mindenséget bekapcsolja a vers áramkörébe: mondtam a gyereknek az asszonynak a lánynak mondtam a földnek az üvegnek a vasnak a kristálynak mondtam szememmel a tűznek az égnek mondtam a lófejű embernek hogy megoldatlan az arcom megoldatlan a versem Majd a „megoldott arcok“, az értelmes szép jövő képe bukkan fel, s ugyanakkor a megvalósítás lehetőségének a tagadása is. A kép riasztó: a „lófejű“, a „sárkány - fejű", a „tigrisfejű", a „macskafejű“, a „párducfejű“, a „vadkanfejű“, a „madárfejű“, a „kígyófejű“, a „halfejű“, a „sokkezű“, a „sokfejű“ és „soklábú", egyszóval: a kiismerhetetlenül bonyolult embertelenség ellen kell megvívni a harcot. „Mert nem hiszem én már / Hogy az ember ki hóhérral parolázott / Egyistenhitű még" — olvashatjuk az Ügy legyen című versben is. A Kijelentő mondatok című költemény kitárul: nem a költő, hanem maga az emberiség az alanya és a tárgya. Az emberiség, amely sovány sír könnyes mint a tenger magtalan és magtalan magtalan mint a háború sápadt sovány idegen — s ugyanakkor „erős és kegyetlen“ is, mert „nincs más választása“. Egy pillanatra még a menekülés motívuma is felbukkan: „a kényszer hogy írni kell / már elég a megváltáshoz". De vajon elég-e? Nem, s maga a költő is tudja ezt. „Amit megtehetek megteszem / Szemgolyómban a görög sziklája l magától gurul fel a hegyre I ... t
