Irodalmi Szemle, 1972
1972/8 - JEGYZETEK - Szénássy Zoltán: Látogatóban Tamási Gáspárnál
jó barátja, Féja Géza. Beszélgetésünk során szó esett egy akkor megjelent életrajzi műről, s ennek kapcsán kijelentettem, hogy ilyet én is tudnék írni. Komolyan mondja ezt, Gáspár bátyánk? — kérdi Féja Géza. — Komolyan! Hát akkor írja meg, és én megígérem, hogy minden segítséget megkap tőlünk. Gondoltam — de erről nem beszéltem a társaság előtt —, ha már nincs fiúgyermekem, legalább így fennmarad a nevem egy ideig. Itthon megvettem ezt a négyszáz oldalas piros füzetet, s ha befútta az utat a hó, vagy ködben, esőben fürdött a Hargita, .akkor elő-elővettem az életem fonalát, s szőttem az újabb és újabb fejezeteket. Néha bizony hetekig, sőt hónapokig nem írhattam egy sort se — amikor dandárja volt a munkának, de aztán megint elővettem, s folytattam a betűvetést, ahol abbahagytam. Mikor elkészültem a munkával, megmutattam Kányádi Sándor (kolozsvári írónak, aki ellenőrizte és sajtó alá rendezte a művet. Az első kiadás gyorsan elfogyott, s már készül a második is. — Hogy fogadták művét a rokonok, a szomszédok, a falubeliek? — Meg voltak elégedve vele. Folyton csak azt kérdezik: „Te Gáspár! Honnan tudtál ennyi bolondságot összeírni?“ Mert hát ami igaz, az igaz. A jókedv is derű sohasem hagyott cserben. Most sem. Pedig vagy jó arasznyit meglékelték a hasamat az orvosok Brassóban. Elhallgatom és elnézem ezt a megrokkant székely szántóvetőt. Homlokán ezer barázda — megjárta a szibériai hadifogságot —, az élet minden keresztje ott van a vállán, s mégis hogy megnyugtat, hogy fölbátorít. Szavaiból új erőre kapok. Az élet tette őt ilyenné. Kemény harcot folytat a sovány földdel. Nap mint nap új csatára kel a bajlátott szülőfölddel, amit — bármennyire is mostoha — mégis szeret. Ez a gondolat — a szülőföld szeretete — a fő motívuma a Vadon nőtt gyöngyvirágnak. — Mondja csak, Gáspár bátyám — faggatom tovább —, a sok-sok mókás történet közül melyik hagyta a legmélyebb nyomot az emlékezetében? — Talán az, amikor letettem a szántóvizsgát. Beszélgetésünk során már megszoktam, hogy vigyáznom kell Gáspár bácsi szavaira, mert ő mindig hátulról közelíti meg a kérdést. így volt ez most is, s én csak nem tudtam megemészteni a szántóvizsga lényegét. Még szerencse, hogy ott volt mellettem Gáspár bátyám. — Süldő legényke lehettem — veszi föl újra a beszéd fonalát —, amikor Áron bátyámmal szántani mentünk. Ment is a munka, mint a karikacsapás. Áron tartotta az ekét, én meg az ökröket vezettem. Aztán csakhamar unni kezdtem az ökrökkel való vesződést, s mondtam Áronnak, hogy majd én szántok. „Nem tudsz, te még kicsi vagy!“ — mondja ő. De csak nem hagytam annyiban a dolgot, s ő végül is ráállott, de azt ígérte, hogy két nyaklevest kapok, ha elrontom a szántást. Megragadtam az eke szarvát, aztán gyi, Csákó . .. Egyet talán már fordultunk is, amikor egy kő kidobta az ekét. Mire aztán az ökrök is megálltak, bizony jó darab bitangba ment a szántásból. „Mit ígértem, ha elrontod a szántást?“ — kérdi Äron. S úgy nyakon vágott, hogy egy nyaklevestől is béestem a szántásba, nem kellett kettő. Amikor föl- tápászkodtam, le volt téve a szántóvizsga. Visszaálltam az ökrök elé, aztán ettől kezdve hárman búsultunk. Közben láttam, hogy a varjak egyre csak keringenek az elemózsiás szatyor körül, de én attól az egy nyaklevestől annyira jóllaktam, hogy nem nagyon törődtem semmiféle ennivalóval. Elérkezett a délidő, abbahagytuk a szántást, hogy megebédeljünk. Azaz hogy csak ebédeltünk volna, mert a varjak az utolsó morzsáig végeztek az elemózsiával. így aztán Áron sem ebédelt semmit, én is csak attól a nyaklevestől laktam jól, amit nékem adott volt. Könnyesre kacagtam magam, míg a sorokat följegyeztem, de Gáspár bácsi oly komoly maradt, mintha legalábbis nagypéntek lenne. — Lesz Tamási Gáspárnak még egy ilyen játékos kedvű fiúgyermeke? — kíváncsiskodom tovább. — Alighanem! Első művemben megírtam a család történetét. A másodikban pedig a faluról, az itt élő emberekről, a helyi szokásokról szándékozom írni. Fele már el is készült! — Na és a születendő utód címe? — kérdem.
