Irodalmi Szemle, 1972
1972/8 - Jaroš, Peter: Szégyenpír
Kiperdül, s már hűlt helye van. Csak az ajtó csapódik be mögötte. Pavol nemsokára a megkezdett kútnái bukkan föl. Klago, az elnök, hagyott neki vödröt. Dróttal kisebb rúdra erősíti, a gödörből kimeregeti a vizet, és ásni kezd. A föld előbb agyagos, csak ikésőbb éri el a keményebb köves réteget. Pavol aznap már nem látszik ki a gödörből. Minél mélyebbre ás, annál fárasztóbb a munka, másnapra pedig már segítségre lesz szüksége, aki a kötélre akasztott vödörrel a kútból kihúzogatja a földet. Az elnök ígérkezett, délutánra. Pavol vár. Egy fán ül, sütkérezik a napon, és vár, amíg a segítség megérkezik. Ekkor kondulnak meg a harangok. Á, ma van a temetés, jön rá, jobban mondva jut eszébe. Észre se veszi, s már fel is tűnnek az első emberek, majd az egész temetési menet. Tekintetével egész a temetőig kíséri őket. A lélekharang csengését jóformán nem is hallja, csak arra gondol, hogy az ő gödrébe temetik, s utána már csak a szép napot fogja föl érzékeivel. Ilyen napon a temetés is szép volna, ha nem embereket temetnének. Szép napon a halott után is nagyobb bánat marad. Ha megindulna a föld, ha kéneső hullana, és az emberek a félelemtől, a borzalomtól halnának szörnyet, a fájdalomtól és gyötrelemtől üvöltenének, akkor talán valaki felkiáltana: azok jártak jól, akik éppen most haltak meg. Szép napon Ilyesmi senkinek eszébe nem jutna. Bár ki tudja, eszébe jutna-e valakinek szörnyű napokon is. Az elnök sietve érkezik, ruhát cserél, s most már kettesben dolgoznak egész vakulá- sig. Másnap megint, s a kút el is készül. Most vasárnap, azaz pihenőnap következik. Pavol hétfőtől csütörtökig a vízvezeték árkát ássa a ház közelében, befejezi a csatornát, és eligazítja a jókora szennygödröt is. Csütörtökön este még megszemléli az elvégzett munkát, és elégedett. Otthon megmosdik, tiszta fehérneműt, nadrágot, inget ölt, és indul a kocsmába sörözni. Jókedvű, egész testét kellemes érzés járja át, boldoggá teszi az egész heti munka sikere. Ritkán érezte magát ilyen fenségesen. Később már nem is tudja, mi történhetett, hogy legkevesebb öt sört és legalább annyi borókapálinkát fölhajtott. Egy pillanatra észbe kap, szokásához híven a fejét is megrázza, mint mindig, ha eszmélni szeretne, de már késő. A kora esti boldogság, a felséges érzés mind-mind elröppent. Két óra múltán semmi se maradt belőle, ha csak a kínzó emlékek nem. Az előbbivel ellentétben Pavol most szomorú és boldogtalan. Nem is tudja, miért sóhajtozik, csak érzi, hogy a szerencsétlenség a mellkasára nehezedik, a szomorúság a bensőjét marja. További két óra múlva Pavol megvadul. A derék kocsmárostől a konyhában egy birkacsülköt ragad el, s a fogával tépi, úgy eszi a nyers húst. Már csak üvegből iszik. Nemsokára ráveti magát a söröskorsókra, rágja és fogai közt zúzza az üveget. Vérző szájáról és nyelvéről a vén deszkára csöpög piros vére. Senki se fékezi, lényegében figyelembe se veszik. Közömbösek lettek iránta, s most ilyen állapotban csak arra jó, hogy szórakozzanak rajta. Hirtelen észhez tér. Fölhagy a garázdálkodással, félmozdulatnál eszmél, és hazarohan. Röhögnek, de ő már nem hallja. Másnap fúltan találják a szobájában. Amikor kinyitják az ajtót, a földön hever, s a kezében gyertyát tart. Izzik az ágy, izzik az ágynemű, izzik a padló,kezén kisebb égés nyoma, különben semmi. A szobából füst gomolyog ki, s csak ekkor éled föl a tűz, de nyomban eloltják. Elmondják róla, hogy jó ember volt, hogy kezében az égő gyertyával akart befeküdni az ágyba. Feltehetően akkor, erősen ittas állapotban, hirtelen lett rosszul, földre zuhant, és kezében a gyertyával elaludt. A gyertyától tüzet fogott az ágynemű, az ágy, a padló. Almában fulladt meg. Még aznap este mondja az elnök a kocsmában: „Kiásta nálam a kutat, a vízvezeték árkát meg a szennygödröt, de még a tartozásomat se tudtam kiegyenlítem. Örök adósa maradok ... De legalább eltemetem, úgy sincs senkije. A sírját is kiásom!“ Az elnök iszik Pavol emlékére. Másnap reggel még zúg a feje, amikor a temetőbe indul. Egy darabig Pavol sírját ássa, de egy óra múlva az irodába kell mennie. Az a kis mozgás a szabad levegőn jót tett neki, a feje se fáj annyira. Asztalhoz ül, szép csendben csaknem délig hivatalnokoskodik. Ekkor ront be hozzá özvegy Pazurkóné. — Elkezdted a sírt? — rivali az elnökre. — El. Talán történt valami? Vagy te akartad kiásni? — Hogy én! Hahaha! — szűri a foga közt az özvegy. — Tán nem tudod, hogy az emberem mellett én fogok feküdni?
