Irodalmi Szemle, 1972

1972/8 - Krúdy Gyula: Ifjú évek

Szóndbád ugyancsak annyira megijedt a visszhangzó széltől, hogy a lapot sem merte megfordítani a könyvben, pedig már egészen jól tudta azon az oldalon levő leckéjét.

Tehát akkoriban, amidőn Lubomirski György herceg vigyázott a podolini diákokra, és bivalybőr (kesztyűs kezében kardmarkolatot tartott, amely markolaton pontosan láthatók voltak az akkori szentek képmásai — akkoriban, midőn Kacskó Róza jókedvvel, ambícióval és kis szerelemmel húzogatta Szindbád haját, valamint a vállára hajtotta a fejét, midőn a büntetést kiosztotta, volt egy fiú, aki a hittanban, ministrálás- ban és szentképek tiszteletében legelső volt, akit azért, vagy másért Gergely pápának hívtak a régi kolostor növendékei. Gergely pápa púpos fiúcska volt, és olyan finom arca, feje volt, mint a szent ostyának, amelyet hetenkint magához vett. — Szindbád, bár gyakran megverte Gergely pápát, mégis barátságot szőtt vele, sőt egyszer délután, midőn éppen Róza ült a tanulóasztal mellett a Kacskó-házban, hogy Szindbád tanulmányaira felügyeljen — a púpos fiút meghívta magához. Bizonyára azért, hogy dicsekedjen előtte Róza szép szemével és fehér kezével.

Gergely pápa látogatása így történt: Róza szótalan és komoly volt egész idő alatt, lenézőleg bánt a két fiúval, és sehogysem akart Szindbád hajába kapni, amit azelőtt soha el nem mulasztott.

Majd ahelyett, hogy Szindbád vállára hajtotta volna a fejét, ahelyett, hogy átkarolta volna nyakát, szinte durván ráförmedt:

— Csodálom, hogy a Lubomirski megtűr ilyen rossz diákot a kolostorban.

A púpos Gergely pápa tágra nyitotta fényes lázas szemét, és szinte megbűvölve nézte Rózát fehér háziruhájában, hol meztelen karjain megfeszült az ujjas és domború keblén a gyöngyházgombok csendesen emelkedtek.

De Róza csúfolódva a hátára ütött.

— Nini, ennek a fiúnak púpja van, mint a tevének.

Gergely pápa lesütötte a szemét, csendesen felpirult az arca, majd könnyes szemmel távozott az emeletről.

Azon az estén Szindbád valamely keserűséget érzett, amikor Róza kedveskedve turkált a hajában, hamvas arcát vállára fektette és erősen a vállára kapaszkodva, hin- tázta magát a széken. Folyton a púpos fiú könnybe borult tekintete látszott előtte, és ugyanezért erősen a tanulásra adta magát, hogy Rózát evvel is bosszantsa.

— Ugyan mit szeret azon a békán? — kérdezte Róza ingerülten, midőn Szindbád le sem vette szemét a könyvről.

Kinyújtózott, felállott és lustán az ablakhoz lépett. Az este — lágy, júniusi este — egy kis hegynek kanyarodó utcának meghatározhatatlan, zümmögő hangjait lopta lentről a szobába, a távoli hegyek felől eltünedező csillagocskák bukkantak fel, mint bú- jósdit játszó gyermekek.

— Tanuljon ezentúl a púpos békával — mondta későbben egészen elkomolyodva Róza. — Tanítsa latinra ő magát, ha annyira szereti.

Ezt a fellegecske okozta, hogy Gergely pápával másnap délután fürödni ment a Pop- rádba Szindbád, mint akár a legjobb barátjával.

A Poirád ott kanyargott a régi kolostor alatt és a gerendákból összerótt gátak kö_ zött mélyen, csendesen és feketén vonult meg, mint egy tó vize. Künn, a folyó közepén vígan, játékosan, szinte kacagva szaladtak a habok, mintha a hegyek között utazó fuvarosoktól tanulták volna a jókedvű kocsikázást, fütyörészve, dalolgatva, iszogatva megtenni az utat egyik országból a másikba. A fiúk természetesen a mély, csendes vízben fürödtek, kezükkel megkapaszkodva a gerendák vaskapcsaiban, lóbálták magukat a feneketlen vízben.

A kis púpos teljes biztonsággal érezte magát a nagyszerű és bátor Szindbád társaságában, sőt egyszerre diadalmasan és vígan így kiáltott fel:

— Hiszen a folyónak itt feneke van — szólt, és vékony lábait lefelé nyújtogatta. Tintás ujjaival elbocsátotta a vaskutyát, és hangtalanul elmerült a vízben. Szindbád csak furcsa púpját látta egy másodpercig a folyó felszíne alatt, aztán hosszadalmas csend lett a vízen, a tájon, a nagy hársfák alatt, mintha a kolostort bűvösvessző érintette volna és az is meghalt volna nyomban, mint az ezeregyéjszakában.