Irodalmi Szemle, 1972
1972/8 - Tóth László: Kő és egek (vers)
Tóth László kő és egek egy ajtó nyitódik s nem lép be rajta senki egy ajtó csukódik s már itt az ősz az alkonyat fölnézel egedre s egeden az ajkak egymásnak feszülő félholdjait látod asztalodon még mindig ott a megszegett kenyér egyik kezedben egy marék föld a másikból a hangszert a szél kitépte valahol kő és ég között néhány gyökér konokságával kerülsz közelebb önmagadhoz valahol az ajkak félholdjai és a megszegett kenyér között lábnyomok hasalnak a bokrok alatt félbehagyott ölelések töltik meg a tükröket rádkiált arcul csap és visszaüt már nem sóhajt föl többé az Ö betű ó a tükrökből kizuhan az arcod s kizuhan belőled a vers a táj egy erdőbe rejtezik a tűz hogy prometheusz arcában valósuljanak meg a sziklák megkövült lépteid véreddel vérző kések indulnak a partra hosszú tömött sorban indulnak a partra új reggelek új halálok virradnak meg a füzek fölött és medrében lesz adott a folyó egy arcban a hóesés a csönd a vér prometheusz arcában az arcok kínos moccanásában a kereszt ahogy körbefordul tulajdon tengelye körül ahogy megnyílik és kitárulkozik a szögek előtt mintha dór oszlopokként combok rúgnák szét az eget mintha máglyát raknál s együtt szóródnál szét a hamuval mintha a kenyér űzne s dobogna tovább a melledben valahol valahol archeopterix-toronyban harangvirág-toronyban gyökerek izmos kötelei hangok lengenek a harang így lesz néha rózsa szirma: égbolt s ajkad két félholdja így lesz lepke rajta két kondulás közti csönd kötöz a földhöz karodon csörgők az öklök visszalépsz romba dőlt házba hol lepkeszárny rímel a gyertyalángra és csöpp vitorláikkal a szélre a füvek és kiáltásoddal rímelsz a hallgatásra mint akit megjelölt és örökre magára hagyott egy hóesés
