Irodalmi Szemle, 1972

1972/7 - ÚJ HANGOK - Grendel Lajos: Galambház

tozás történt, az említésre sem volna méltó. Üj kéménye lett a háznak, a vékony, korhadozó lécekből épült kerítés olajszagú, sötétbarna deszkapalánknak adott helyet, így kevésbé lehet belátni az udvarra. A szomszéd tűzfalnál álló öreg diófa kiszáradt, helyét két, elég csenevész almafa foglalta el. A kerítés mentét a feleségem rózsabokrokkal ültette be. Amikor elvittek, sok volt a fehér galamb, most a tarkák és az egészen sötét tollúak vannak többségben. A legfájóbb felismerésem mégis az volt, hogy itt többé semmi sem az enyém. Ök úgy éltek, mint ezelőtt, én meg csak csetlet- tem-botlottam közöttük, seholsem találtam a helyemet. Igazságtalan lennék, ha azt mondanám, hogy eltulajdonították mindenemet. Bárhogy is van, az első perctől kezdve vendégnek éreztem magamat, s ha néha összekülönböztem a feleségemmel, szinte vártam, hogy kiteszi a szűrömet.

Idővel rájöttem, hogy ennek az ideiglenesnek hitt, de hovatovább állandósuló közérzetnek más okozója is van. Otthon ritkán és keveset beszéltünk, a falusiakkal, régi ismerősökkel, gyerekkori játszótársakkal még kevesebbet. Nem volt miről. Születés, keresztelő, disznóölés vagy elhalálozás azelőtt sem izgatott. Most az újságok sem, a könyvek sem, a falu életében végbement változások sem. Az én életem valahol megrekedt, azon a háborús augusztusi reggelen. Itt mindenki élte a maga életét, külön, másik világban. Közöttük éltem és dolgoztam én is, de az időben sok évvel korábban, egy külön, megközelíthetetlen világon. Ezen segíteni nem lehetett, még ha olyannyira fel is izzította volna őket a segíteni akarás tüze, hiszen ez nem érintette őket, abban az idegen, borzalmas világban én jártam csupán, ők semmit sem láthattak. Hiába ültünk a vacsoraasztalnál egymással szemben, hiába feküdtünk esténként közös ágyban, hiába zsongott körülöttem ismerős hangjuk, hiába éreztem, tapintottam, fogtam kézen őket, idegen és megfoghatatlan lényekké váltak, s régmúltnak, álomszerűnek látszottak az ismerős utcák, házak, minden ember és tárgy, amerre csak megfordultam. Ültem az iskolaudvaron, meleg tavaszi délután volt, éreztem az orgona illatát, bőrömön éreztem az első rám hulló esőcseppeket, de a szél, a szél mégis átfűjta rajtam a port, átvilágított, mint a röntgensugár. Magával sodort, mintha levegő lennék, s én eltűntem a tárgyak árnyékával.

3

— Ön nagyon szerencsétlen ember — mondta Gálné.

Fölkelt, szenet rakott a tűzre, aztán visszaült. Arra számítottam, hogy kidob, vagy a rendőrségre szalad és följelent. Nem ez történt. Nyugodtan ült a helyén, kissé megmerevítve a lábát, s a nyugalmából még valami görcsös, kesernyés mosolyra is futotta. Olyanra, mintha vigasztalni akarna vele.

— Minek mondta ezt el nekem? — kérdezte váratlanul. — Jól van, úgyis tudom. Én megértem önt. Hiszen az én megboldogult férjem is a háborúban esett el. Hősi halált halt. Ez igaz. Semmi okom kételkedni abban, hogy úgy halt meg, ahogy az katonaemberhez illik. Harc közben.

Fölkeltem a helyemről, mint aki indulni készül.

— Várjon csak! — szólt rám a tizedes özvegye. — Üljön vissza, kérem.

Engedelmeskedtem.

— Nézze, uram — mondta ő. — Hol is kezdjem? Én nagyon rokonszenves és becsületes embernek tartom önt. Nehogy azt higgye, hogy én nem hiszek önnek. Egyetlen szavában se kételkedem. Ön bizonyára igazat mondott. Színtiszta igazat. De... egyben tévedett.

— Lehetetlen, asszonyom.

— Igaza van — mondta az öregasszony. — Én mindent elhiszek önnek, az első szótól az utolsóig. De... az a tizedes... szóval az a bizonyos tizedes, nem az én uram volt.

— Gál István tizedes volt — mondtam nyomatékot adva a keresztnévnek.

— Igen — bólintott az özvegy. Az én férjemet valóban Gál Istvánnak hívták, és az is lehet, hogy tizedes volt. Ezt nem tudom, mert nem ismerem olyan jól -a katonai rendfokozatokat, mint ön. De ön, úgy látszik, elfelejti, hogy Gál István tizedes sok volt a háborúban. Valószínűleg megszámlálhatatlanul sok. Ön erre azt feleli persze, hogy az a bizonyos Gál István ebben a városban született... Na és? A mi városunk-