Irodalmi Szemle, 1972
1972/7 - ÚJ HANGOK - Grendel Lajos: Galambház
— A férje ügyében jöttem. — A férjem már nem él — mondta szinte vidáman. — Tudom. — De az én férjem még a háborúban meghalt. A háborúban. Bevonult, és két év múlva elesett. — Ezt is tudom. — S mivel hatásos fordulatot akartam adni ia beszélgetésünknek, így folytattam: — Ott voltam mellette a halála pillanatában. Gálné egy darabig tétovázott: — Na jó — mondta aztán. — Akkor jöjjön beljebb. Az asszonyka a hálószobájába vezetett. Az éjjeliszekrénye mellett sárga asztalka állt, fehér hímzett terítővei letakarva. Az asztalon berámázott fénykép, Gál tizedes arcképe. Az asszony a kép mellé ültetett, teát főzött, s megkínált valami száraz, kemény süteménnyel. — Ezt nem hittem volna — mondta. A higgadtságomon csak utólag csodálkozom, mert hidegvérrel mondtam el a tizedes halálának körülményeit, s ez valóságos szentségtörés volt ebben a kegyelettel áthatott, szenteltvíz szagú szobácskábán. Beszélnem kellett. Anti minden apróságról írt. Hogy a jég elverte a termést, hogy az unokáinak gilisztái vannak. Mindenről írt, kivéve a legfontosabbat. Kezdetben úgy bontottam fel a leveleit, hogy most végre történik valami. Ugyanannyiszor csalódtam. Pedig nagyon vigyáztam. Megvártam az éjszakát, s előbb megbizonyosodtam, hogy a feleségem már alszik, csak azután lopóztam ki a konyhába, ahol pillanatok alatt végigfutottam az írást. Hosszú Ideje azonban csak a bekezdések első sorát olvastam el, néha pedig erős kényszert éreztem, högy fel- bontatlanul vessem tűzre az irományát. Szerencsére sohasem tettem meg. Mégiscsak Anti volt az, aki hosszabb utánjárással felkutatta Gálné pontos címét, és egyik utolsó levelében ismét megemlítette a nevét, ha arra szorítkozva is csupán, hogy az özvegy még él, és bizonyára nagyon jó egészségnek örvend. Többet és részletesebben most sem írt róla. Nyilvánvaló, hogy nem ok nélkül hallgattam ilyen sokáig, s hallgatott Bálint és Anti is. Mind a hárman Gál tizedes alárendeltjei voltunk, s ezt a Gál tizedest mi küldtük az árnyvilágra. A legszomorúbb az, hogy más választásunk nem is volt. Egy ukrajnai faluban állomásoztunk, akkor már hosszú hetek óta. Nagyobb település volt, kiterjedését tekintve lehetett volna akár város is, de szétszórt házaival falura is alig emlékeztetett. A helység határában patakocska csordogált déli irányban. Ez a patakocska helyenként nagyon széles medret vájt magának, míg másutt csermellyé szűkült, s két partjáról sűrű növényzet hajolt -boltívként föléje. Az egész nyáron át kínzó hőség, valamint az örökös rettegés a partizánok rajtaütéseitől félelemmel teli feszültséget teremtett nemcsak a tisztek, hanem lassan köztünk, katonák között is, pedig itt megszűnt a rangkülönbség. Minden mozdulatban volt, és mozdíthatatlannak látszott. Mintha örökre megfeledkeztek volna rólunk, mintha egy napon itt kellene majd meggebednünk, amikor már annyira mindegy lesz, hogy a fegyverünkhöz sem nyúlunk a fáradtságtól. Egy augusztusi napon Horváth Anti és Bálint lementek a patakhoz, túl a körleten, megfürödni. Addig noszogattak, hogy én is csatlakoztam hozzájuk. A faluba vezető utakat őrizték, az őrséget azonban ki lehetett játszani. Az erdő felé indultunk el. Ez ugyan nagy kerülő volt, mégis a legbiztonságosabb módja az észrevétlen távozásnak. Fürdés után egy jegenyefa árnyékában telepedtünk le, mindhárman ruha nélkül. Alko- nyodott, nagyon távolról idesütött még a nap, a sás felől felharsant a békakoncert. Bálint hanyatt feküdt, Anti könyökölt és fűszálat rágcsált. Senki sem szólt. Bálint félig tréfálkozva, félig ijedten megállapította, hogy haláü nyugalommal puffanthatná- nak le bennünket a partizánok. Az erdő tiszta volt, átlátszó, mint a forrás vize, mélyen és messzire be lehetett látni a fák közé. Hamarosan elszundítottam. Arra riadtam, hogy valaki hevesen rázta a vállamat. Anti volt az. Gál tizedes állt fölöttünk. — Napozgatunk? Mellette tizenhat-tizenhét éves, jóképű, pirospozsgás, csinos lány. Láttam már a faluban egypárszor. Anti visszaült a fűbe, megvakarta a lába szárát, és hosszan a tizedes szemébe nézett. 645
