Irodalmi Szemle, 1972
1972/7 - ÚJ HANGOK - Grendel Lajos: Galambház
Horváth Anti egy Kassa melletti községben lakott. Már folyt a temetési szertartás, amikor megérkeztem. Idős parasztasszony mutatta meg az utat a temető felé. Sárga levéltakaró Ifedte a sírokat és a sírok közti barázdákat, a gesztenyefák csupasz ágait téliesen hideg szél rázta, az eső is eleredt. Sokan állták körül a sírt, az özvegy és a rokonok, a többiektől elkülönülve is, aránylag nagy csoportot alkottak. A szertartás végeztével a részvétet nyilvánítók hosszú sora vonult el előttük. Egy asszony közelebb hajolt az özvegyhez, és valamit a fülébe súgott. Az asszony ekkor egy pillanatra rám emelte a tekintetét, s mint idegent figyelmesen végigmustrált. Alacsony, jelentéktelennek látszó öregasszony volt, de a tartása egyenes, feszes, már-már büszke. Senki sem állt a közelemben, s ez talán még jobban kiemelte az idegenségemet. Az özvegy azonban nem törődött tovább velem. A dombról lefelé, a faluba menet, távolról követtem őket. Horváthék a templommal szemben laktak, verandás, kétablakos házban. A veranda oszlopait szőlővenyige futotta be, a kert is, az udvar is rendezett és tiszta volt. Amikor bemutatkoztam, Horváthné sírva fakadt. — Hát maga az... És képes volt olyan messziről? — Sajnálom, hogy későn érkeztem. — Nem tesz az semmit. Igazán. Milyen rendes ember. — Ha lehet, most még alaposabban végigfürkészett, mint a temetőben. — Ugye, maga nagyon szerette Antit? — Igen. Szerettem. — Nahát. Ez szép magától. Igazán szép, hogy eljött. Tudja, Anti kívánsága volt, hogy a halálakor rögtön táviratozzunk. — Igen. í — Meddig marad? — Estére Kassán kell lennem. Onnan éjszaka gyorsvonaton haza. — Kár. Maradjon inkább nálunk erre az éjszakára. — Sajnos, nem lehet — mondtam. — Köszönöm, de a feleségem miatt se lehetne... Aztán meg ... szóval ón tulajdonképpen a levél miatt jöttem. Horváthnénak tágra nyílt a szeme: — Milyen levél miatt? — Az Anti levele miatt — mondtam, amilyen határozottan csak képes voltam mondani, mert egyszeriben kellemetlen érzés fogott el. Lehetséges, hogy nem is hagyott üzenetet? Semmilyen üzenetet? Akkor minek táviratoztak? — Ez tévedés lesz — motyogta Horváthné. Nagyon ostoba érzés volt. Szerencsére az asszony nem neheztelt meg rám, ellenkezőleg, vacsorát adott, s utána félrehívott a konyhába, ahol elbeszélgettünk. Rengeteget beszélt, ebből azonban alig emlékszem valamire. Annyi maradt meg bennem, hogy gyászruhás asszony ül előttem, és minden új mondatnál furcsán megrántja a szemöldökét, mintha rá akarna beszélni valamire, ami ellenkezik a tisztességemmel, s közben elsikkaszt egy számomra fontos levelet. — Nem hagyott hátra semmilyen üzenetet? — próbálkoztam újra, nem nagy meggyőződéssel. — Nem ... Dehogyis ... Hiszen akkor már rég megmondtam volna. — Persze. És egy bizonyos Gálról se beszélt? — Dehogy beszélt. Nem beszélt ő nekem soha semmiről. 2 November elején elutaztam Gál István tizedes özvegyéhez. A városban éppen vásár volt, ponyvával fedett bódék sorakoztak a főutcán, a ponyvákon keményen kopogott az eső. Nem ilyennek képzeltem a tizedes özvegyét. Azt hittem, konok, kemény öregasszony áll elébem, s a viselkedésén is biztos meglátszik közel harmincéves magánya. Olyan asszony lesz, aki aligha áll szóba minden idegennel. Akinek kutyabaja sincs, mégis ápolónő gondozza és szolgálja ki reggeltől estig. Aki sohasem beszél — mindig csak parancsokat osztogat, egyébként ül magának egy sarokban, és naphosszat hallgat. Ehelyett kedves, szinte nyájas fogadtatásban volt részem, ápolóféle személynek pedig nyoma sem volt a házban. 644
