Irodalmi Szemle, 1972
1972/7 - ÚJ HANGOK - Grendel Lajos: Galambház
Grendel Lajos j/alambhdz Horváth Anti derítette ki nemrég, hogy Csapó Bálintot, akivel ötvenkettő őszén szakadt meg a levelezésünk, még abban az évben agyonlőtték a jugoszláv határon. Állítólag szökés közben. Anti egyik levelében tett erről említést, de sajnos csak nagyon szűkszavúan. Mivel nem firtattam Bálint halálának a körülményeit, többé nem írt erről. Most, október végén, meghalt Anti is. Hatvanegy éves volt, három évvel idősebb tőlem. Meghalni még nem szerettem volna, de túlélni őket még kevésbé. Anti mindig is erős, makkegészséges férfi volt, elnyűhetetlen idegekkel, hogy megvolt a reménye arra, hogy a dédunokái keresztelőjén is ott legyen. Mégsem így történt. Megjött a távirat, s én nem emlékszem, hogy hirtelenjében mire gondoltam először. A feleségem nagyon sokáig úgy tett, mintha kicsit sem érdekelné a levelezésünk. Régóta tudtam, hogy nem így van. Most, hogy nem bírta tovább magában tartani a dolgot, azt feleltem neki: Anti a barátom volt. Természetesen nem mondtam neki igazat. Horváthot a háború alatt ismertem meg, kinn a fronton, s a fogságban beszéltem vele utoljára. Akkor adtam oda neki a feleségem címét is. A háború után ő írt elsőként. Az én nevemre, nem a feleségemére. A levelet felbontatlanul kaptam kézbe, jó fél évre rá, amikor végre engem is hazaküldtek. A feleségem később azt mondta, hogy ez a levél adta vissza a hitét, ettől kezdve biztosan tudta, hogy hamarosan viszontlát. Ezért is nem nyúlt hozzá soha a levélhez. Nyolcéves távoliét után, negyvenkilencben jöttem végre haza. Azon az őszön kezdődött meg falunkban a magyar nyelvű oktatás, s bár képesítésem nem volt, felajánlották nekem a tanítói állást. Habozás nélkül elfogadtam. Azóta egy emberöltő telt el úgy, hogy ki sem mozdultam a faluból. A hivatalos dolgokat valamelyik kolléganőm intézte, sohasem én. Ezekben az ügyekben ők kilincseltek a járási székhelyen, ők boldogok voltak, ha csak egy napra is elszabadulhattak innen, ezért aztán furcsa szemmel nézte a feleségem, hogy előszedem a szekrényből a régi szabású sötét öltönyömet. Amikor közöltem vele, hogy már a vonatjegyet is megrendeltem, nagy hévvel megpróbált lebeszélni. Sírt, könyörgött, megharagudott, azzal vádolt, hogy sohasem szerettem őt, hogy örökké titkolódzóm, és bevallotta, hogy nem tudott nyugodtan aludni, ha levelet kaptam Horváthtól. Ennek most vége. Örül, hogy vége, de még mindig fél, hátha valami baj ér így is. Végül mégis elkísért Komáromba. Csak az állomáson kezdett el faggatni. — Mit követtetek el? — kérdezte. Kinevettem. — Akkor miért ragaszkodsz annyira ehhez az idegenhez? Amikor tavalyelőtt meghalt az anyám, a füled botját se mozdítottad. — Ez más — mondtam —, Horváth a barátom volt. — Az anyám pedig az anyósod. — Igen. Már benn ültem a vonatban, amikor hozott nekem egy pohár sört. Nem kértem erre. Látva, hegy így sem beszélek, nagy haraggal a szívében elment, be sem várta a vonat indulását. 643
