Irodalmi Szemle, 1972
1972/7 - Koncsol László: Három változat az apokalipszisra (2. Babits Mihály: Fortissimo)
Kénese! László három változat az apokalipszisra 2. Babits Mihály: Fortissimo A Vörösmarty-vers, láttuk, drámai epilógusnak, egy véres európai dráma fiktív epilógusának tekinthető, amelyben a tépett hős áttekinti a cselekményt, s ezzel a drámailag megszerkesztett összefoglalással és reménytelen kitekintéssel lírai mikro- drámát: zenei értelemmel vett romantikus nyitányt alkot. A mű időtengelyét — szemléleti tengelyét — megelőzi drámatengelye, s a kozmikus-látomásos cselekményt logikus időrendben, egy általános időben é9 egyetemes térben bontja ki, vagyis az Előszót emlékező történelmi látomásnak nevezhetjük, szemben például a Szózat „nagyszerű halál“ víziójával vagy Petőfi Egy gondolatával, ahol az időtengely megelőzi a dráma- tengelyt, s ahol így a vízió — az apokalipszis — a jövőbe vetül. Babits világháborús versében, a Fortissimo ban az idő és a dráma tengelye összeforr: a kompozíció nem horizontálisan és nem az időben bomlik ki és árad szét, hanem egyetlen pillanat és egyetlen körülhatárolt tér feszültségéből vertikálisan vág és csavarodik föl, mint egy fordított, a földről égbe csapó villám. A vers a Nyugat 1917. március 1-i számában, az első világháború harmadik esztendejében jelent meg. Sorsa, amely a lapot és Babits személyét is érintette, köztudott; a babitsi tett lelki motívumára az elemzés megfelelő helyén lesz módunk kitérni. A Fortissimo zenei szerkezete annyira nyilvánvaló, a címtől kezdve annyira a külső és belső struktúra minden elemét áthatja, hogy meg ikell kockáztatnunk: Babits egy magában előre megépített, minden akusztikai és tektonikai elemében átgondolt zenei kompozíció állandó sugallatában húzta föl a vers épületét. Már a Vörösmarty-vers zenei koncepcióján is a tudatosság egészen magas foka látható, amit a romantika idején objektíve valamennyi művészeti ág — a zene, az irodalom, a festészet — általános törekvése: a szintézis eszménye is magyaráz. A zenében már a klasszicista Beethovennél fölerősödnek, Berlioztól a későromantikus Richard Straussig kiteljesednek — irodalmiasulnak — a programzenéi tendenciák, s a műzene keresi és gyorsan meg is találja az irodalmi és festői kifejezésmód sajátos eszközeit. Ugyanez a folyamat — a zene felé — a költészetben is lejátszódott, s mint az Előszó példája mutatja, esetenként a szó, a zene és a szín kifejező szintézisét hozta eredményül. Az Előszó és a Fortissimo születése között eltelt idő — hatvanhét év — négy olyan művészeti mozgalmat is kihordott, amely programszerűen újabb hidakat vert az eredendően — primitív fokon — amúgy is egységes, illetve azonos indítékú művészeti ágak közé: a szimbolizmust, a parnasszizmust, az impresszionizmust és a szecessziót. Babits klasszicizáló szintézisébe mindkét irány eredményei beleolvadtak, s hogy közben az említett — és beépített — költői mozgalmak zenei törekvéseire is odafigyelt, azt néhány önéletrajzi jellegű utalása is bizonyítja: „Akit az igazi költészet dekadens szomga űzött, az külföldre vetette tekintetét. Francia és angol költőkért rajongott, modern és hypermodern versekért, tüntetőén messze akarva kerülni a frázisköltészet minden sablonjától és a nóták gyanús egyszerűségétől is. Baudelaire és Verlaine, Poe és Swinburne, Mallarmé és Rilke nevei röpködtek a borzas ifjú „nyugatosok“ ajkán. A költészetnek új világai tárultak ki gyermekes és kalandvágyó sznobizmusuk előtt. Színek és villogások és fények és zenék“. A másik, még személyesebb érvényű pasz- szus: „A magas élvezetek féktelen vágyával születtem, s iskolás neveltetésem semmi 623
