Irodalmi Szemle, 1972
1972/7 - Iszkander, Fazil: A színpad vértanúi
Még húsz-harminc perc se telhetett el érkezésem óta, s Kurkulija már az én hátamon ülve lovagolta körbe a termet. S hogy bukásom teljes legyen, az a fiú, aki legelőször játszotta a ló fejét és két mellső lábát, most visszakéredzkedett eredeti helyére, mert kiderült, hogy én nem Zsoránál, hanem őnála is rosszabbul vágtatok és nyerítek. Persze mindazok után, ami velem történt, sehogyan se tudhattam felszabadultan vágtázni és jókedvűen nyeríteni. — Vidáman, harsányan kell nyerítened — oktatott Jevgenyij Dmitries, s kezét a szájához emelve elnyerítette magát valami csupaszív jóakarattal, szóval úgy, hogy Balda rögtön tudja, mit kell tennie. — Értsd meg — folytatta és szemmelláthatóan elégedett volt a nyerítésével —, mikor Balda meghallja azt a jókedvű nyerítést, azonnal rájön, hogy s mint járjon tűi az ördögfi eszén. De te olyan semmitmondóan nyerítesz, hogy ebből Balda semmit ki nem találhat. — Ügy nyerít, mint egy kiéhezett gebe — magyarázta Zsora is. Én ugyan tudtam, hogy mesejátékot tanulunk, és azzal is tisztában voltam, hogy sokkal rosszabbul nyerítek Kurkulijánál, mégis valami folyton azt súgta, hogy Jevgenyij Dmitries nyerítésében túl sok a célzatosság, és ez az egész túlságosan valószínűtlen. Szó, ami sző — egyszerre csak a kartonparipa túlsó végén találtam magamat. Hamar megbizonyosodhattam arról is, hogy így hátul jóval nehezebb lesz a dolgom, egyrészt azért, mert itt sokkal nagyobb a sötétség, másrészt pedig azért, mert kiderült, hogy Zsora Kurkulija egész hórihorgas testének súlya a ló két hátsó lábára nehezedik. A régi helyére visszakerülő fiú, bizonyára örömében, hogy megszabadult a súlytól, boldogan fölnyerített, úgy, hogy most már Jevgenyij Dmitries se találhatott benne semmi kifogásolnivalót. Hát így történt, hogy Baldaként kezdtem, s végül be kellett érnem a ló hátsó felével. Nem maradt más szerepem, mint hogy prüszköljek Zsora súlya alatt, s időnként a fafogantyút megrángatva, emelgessem a ló farkát. Az egészben az volt a legszörnyűbb, hogy otthon egyszer véletlenül szóba hoztam az iskolai színjátszást, és kikottyantottam, hogy a színjátszófesztiválon a drámai színházban én fogom játszani Balda szerepét. Nénikém nyomban gyanút fogott: — Miért éppen neked kell eljátszanod Baldát? — De amikor elmagyaráztam neki, hogy Balda Puskin verses meséjének a főhőse, ágaskodni kezdett benne az önérzet. Számos ismerősünknek és barátnőjének eldicsekedett vele, hogy az iskolák színjátszófesztiválján én fogom játszani a Puskin-mese főszerepét. Az egyszerűség kedvéért elhallgatta a főhős nevét, no meg azért is, mert egy kicsit még mindig sértőnek érezte a Balda nevet. A hetek gyorsan teltek, s a kitűzött napon egyszer csak ott szorongtunk a drámai színpad díszletei mögött. Minden telis-tele volt a különböző iskolák diákjaival, fellépésük előtt halkan zsibongó, hosszúlábú kamaszlányokkal. Én idegenül, majdhogynem közömbösen álltam a nagy nyüzsgés és kavarodás közepette, hiszen az én szerepem nagyon is egyszerű volt. Kikandikáltam a kulisszák mögül, és tekintetemmel keresgélni kezdtem az ezernyi emberarc között a mieinket. A nézőtér közepe fáján véletlenül fölfedeztem tanítónőnket, Alekszandra Ivanovnát, s ez egy kicsit fölvidított. Gondolatban meg is jegyeztem a helyet, ahol ült. S ekkor a színpad közvetlen közeiében — valahol a harmadik-negyedik sorban — megpillantottam a nénikémet és a barátnőjét, Tamara nénit, annak férjét és a nagybácsimat, Kolját. Ma is rejtély számomra, hogy miért hozta el őt magával. Talán azért, hogy az ismerősei láthassák nemzetségünk két szélsőségét, vagyis azt, hogy egy-egy családon belül némelykor a teljes szellemi tunyaság egyszersmind jelentős színpadi sikerekkel is járhat együtt, de az is meglehet, hogy valaki egyszerűen nem jöhetett el, és nem akarta, hogy kárba vesszen a jegye. Már javában folyt az előadás, de a nénikém zavartalanul tovább társalgóit Tamara nénivel, mindenesetre látszott az arcukon, hogy valamiről beszélnek. Ügy látszik, hogy a nénikém mindazt, amit az én megjelenésemig mutatni fognak, csak úgy veszi, mint a moziban a nagy film előtt a híradót. Remegve gondoltam arra, milyen keservesen fog csalódni. Már csak abban reménykedtem, hátha tűz üt ki a színpadon. Valahol 613