Irodalmi Szemle, 1972

1972/7 - Iszkander, Fazil: A színpad vértanúi

Még húsz-harminc perc se telhetett el érkezésem óta, s Kurkulija már az én háta­mon ülve lovagolta körbe a termet. S hogy bukásom teljes legyen, az a fiú, aki leg­először játszotta a ló fejét és két mellső lábát, most visszakéredzkedett eredeti he­lyére, mert kiderült, hogy én nem Zsoránál, hanem őnála is rosszabbul vágtatok és nyerítek. Persze mindazok után, ami velem történt, sehogyan se tudhattam felszaba­dultan vágtázni és jókedvűen nyeríteni. — Vidáman, harsányan kell nyerítened — oktatott Jevgenyij Dmitries, s kezét a szájá­hoz emelve elnyerítette magát valami csupaszív jóakarattal, szóval úgy, hogy Balda rögtön tudja, mit kell tennie. — Értsd meg — folytatta és szemmelláthatóan elégedett volt a nyerítésével —, mikor Balda meghallja azt a jókedvű nyerítést, azonnal rájön, hogy s mint járjon tűi az ördögfi eszén. De te olyan semmitmondóan nyerítesz, hogy ebből Balda semmit ki nem találhat. — Ügy nyerít, mint egy kiéhezett gebe — magyarázta Zsora is. Én ugyan tudtam, hogy mesejátékot tanulunk, és azzal is tisztában voltam, hogy sokkal rosszabbul nyerítek Kurkulijánál, mégis valami folyton azt súgta, hogy Jev­genyij Dmitries nyerítésében túl sok a célzatosság, és ez az egész túlságosan valószí­nűtlen. Szó, ami sző — egyszerre csak a kartonparipa túlsó végén találtam magamat. Hamar megbizonyosodhattam arról is, hogy így hátul jóval nehezebb lesz a dolgom, egyrészt azért, mert itt sokkal nagyobb a sötétség, másrészt pedig azért, mert kide­rült, hogy Zsora Kurkulija egész hórihorgas testének súlya a ló két hátsó lábára ne­hezedik. A régi helyére visszakerülő fiú, bizonyára örömében, hogy megszabadult a súlytól, boldogan fölnyerített, úgy, hogy most már Jevgenyij Dmitries se találha­tott benne semmi kifogásolnivalót. Hát így történt, hogy Baldaként kezdtem, s végül be kellett érnem a ló hátsó felé­vel. Nem maradt más szerepem, mint hogy prüszköljek Zsora súlya alatt, s időnként a fafogantyút megrángatva, emelgessem a ló farkát. Az egészben az volt a legször­nyűbb, hogy otthon egyszer véletlenül szóba hoztam az iskolai színjátszást, és kikottyantottam, hogy a színjátszófesztiválon a drámai színházban én fogom játszani Balda szerepét. Nénikém nyomban gyanút fogott: — Miért éppen neked kell eljátszanod Baldát? — De amikor elmagyaráztam neki, hogy Balda Puskin verses meséjének a főhőse, ágaskodni kezdett benne az önérzet. Számos ismerősünknek és barátnőjének eldicsekedett vele, hogy az iskolák színjátszó­fesztiválján én fogom játszani a Puskin-mese főszerepét. Az egyszerűség kedvéért elhallgatta a főhős nevét, no meg azért is, mert egy kicsit még mindig sértőnek érezte a Balda nevet. A hetek gyorsan teltek, s a kitűzött napon egyszer csak ott szorongtunk a drámai színpad díszletei mögött. Minden telis-tele volt a különböző iskolák diákjaival, fellépé­sük előtt halkan zsibongó, hosszúlábú kamaszlányokkal. Én idegenül, majdhogynem közömbösen álltam a nagy nyüzsgés és kavarodás közepette, hiszen az én szerepem nagyon is egyszerű volt. Kikandikáltam a kulisszák mögül, és tekintetemmel keresgél­ni kezdtem az ezernyi emberarc között a mieinket. A nézőtér közepe fáján véletlenül fölfedeztem tanítónőnket, Alekszandra Ivanovnát, s ez egy kicsit fölvidított. Gondolat­ban meg is jegyeztem a helyet, ahol ült. S ekkor a színpad közvetlen közeiében — valahol a harmadik-negyedik sorban — megpillantottam a nénikémet és a barátnőjét, Tamara nénit, annak férjét és a nagy­bácsimat, Kolját. Ma is rejtély számomra, hogy miért hozta el őt magával. Talán azért, hogy az ismerősei láthassák nemzetségünk két szélsőségét, vagyis azt, hogy egy-egy családon belül némelykor a teljes szellemi tunyaság egyszersmind jelentős színpadi sikerekkel is járhat együtt, de az is meglehet, hogy valaki egyszerűen nem jöhetett el, és nem akarta, hogy kárba vesszen a jegye. Már javában folyt az előadás, de a nénikém zavartalanul tovább társalgóit Tamara nénivel, mindenesetre látszott az arcukon, hogy valamiről beszélnek. Ügy látszik, hogy a nénikém mindazt, amit az én megjelenésemig mutatni fognak, csak úgy veszi, mint a moziban a nagy film előtt a híradót. Remegve gondoltam arra, milyen keservesen fog csalódni. Már csak abban reménykedtem, hátha tűz üt ki a színpadon. Valahol 613

Next

/
Oldalképek
Tartalom