Irodalmi Szemle, 1972

1972/7 - Turczel Lajos: Darkó István

Barkó a kisebbségi magyarság körében nemcsak azért vált népszerűvé, mert par excellence szlovákiai magyar epikát alkotott, hanem azért is, mert fellépésétől kezdve lelkes és sokoldalú közéleti tevékenységet fejtett ki. Kezdő író még, de Simandy Pállal, Komlós Aladárral és Győry Dezsővel együtt fáradozik, próbálkozik a kisebbségi irodalmi élet megszervezésén, tagja a losonci Madách Körnek, munkatársa A Mi La- púnk című ifjúsági lapnak. Később is kezdeményező módon vett részt az író-szervezkedési kísérletekben, és két éven keresztül (1932—1933] szerkesztette a Magyar írás című irodalmi folyóiratot. Nem volt szocialista író, de alkotómunkásságát és társadalmi angazsáltságát a kommunista sajtóban is megbecsülték; ennek legmarkánsabb pél- ^

dája az a méltatás, amely a Magyar Napban 1937. okt. 31-én abból az alkalomból jelent meg, hogy Barkó István — a polgári köztársaság magyar írójaként először és utoljára — irodalmi állami díjban részesült.

Darkó a háború utáni lakosságcsere folyamán Magyarországra került, és haláláig Budapesten élt. Rendkívül sajnálatos, hogy írói pályája ekkor derékba tört: új művek már nem jelentek meg tőle, és az irodalmi életből egyidőre szinte teljesen kiesett a neve. Újrafelfedezését, az irodalmi köztudatba való visszajutását — az Első nemzedék és Két kor mezsgyéién című irodalomtörténeti monográfiák mellett — főleg az a válogatott novelláskötet tette lehetővé, melyet a Madách Kiadó Romok és jények címen 1969-ben jelentetett meg.

E kötet válogatójaként és előszóírójaként tudom, hogy a vele szemben teljesített „adósságtörlesztés“ a betegeskedő írónak milyen nagy örömet szerzett. Leveleiben feltámadt munkakeévérői és terveiről írt. Valószínű, hogy ezekből a tervekből a betegeskedés miatt kevés valósulhatott meg. Darkó István fennmaradt életműve azonban így is garanciát nyújt arra, hogy neve a csehszlovákiai magyar irodalomban fenn fog maradni. *

Berdijev A. M. O.: Aranylakodalom (1971, olaj) Azerbajdzsán SZSZK