Irodalmi Szemle, 1972

1972/1 - Slobodník, Dušan: A mai szovjet költészet útkeresése

A nemzedék egyik kiváló egyénisége, Mihail Bugyin 1969-ben adta ki Moszkvában Vremja. Sztyihoívorenia 1964—1967 (Idő. Versek 1964—1967) cimű kötetét. Ez a könyv tematikailag felöleli a harcoló Leningrádra, továbbá Mihajlovszkoje falura való emlékezést (ahol valaha Puskin élt), valamint M. Dugyin költői naplóját chilei útjáról. Dugyin a mában él, verseiben frontharcos társainak és költő barátainak nevét idézi, akiknek nem kevés verset szentel. Költészetének tartóoszlopa a tartózkodó, minden túlzástól mentes pátosz és a „lélek rejtett hangja“ közti ellentét.

A háborús költők csoportjának talán legtipikusabb képviselője Alekszandr Mezsirov. Jellemzője az önmagával szembeni nagy igényesség. Az utolsó tizenkét évben négy vagy öt gyűjteményt adott ki, és mindegyik egy-egy határkő költői fejlődésében. Mezsirov nem tér ki a konkrét kifejezések elől, alkotó módszerére mégis inkább egy bizonyos szemlélet, bizonyos filozofikus általánosítás jellemző. Sok versében a halálról, az utolsó állomás sorsszerűségéről elmélkedik. Nem a saját halála fölött érzett fájdalmával játszadozik, inkább költői számvetés ez az élettel, és egyben tűnődés, hogy mit kell az embernek életében elvégeznie, hogy a végén lelkiismeretfurdalás nélkül tekinthessen vissza a megtett útra. Bár az élet és a halál sorsszerű ellentmondása a költészetben eléggé elcsépelt téma, Mezsirov mégis új dimenziókba tudta emelni az által, hogy a konkrét életbe helyezte. Az „örök eszményeket“ — amelyek törvényszerűen elvontak — a kor konkrét eszményeivel helyettesíti.

Az ötvenes évek közepén és a hatvanas évek elején új nemzedék kér szót a költészetben, amely hasonló — legalább életkor és tapasztalatok szempontjából — a pró- zairók ún. .negyedik nemzedékéhez“ (Akszjonov, Sim, Vlagyimov, Konyeckij.) A harmincas években született költők ezek, akik a háború idején még gyerekek voltak, és akiknek világszemlélete a XX. kongresszus után alakult ki, és kezdte hozni gyümölcseit. Az 1969-ben kiadott Szovremennaja szovjetszkaja poezija (Mai szovjet költészet) című könyvében a szerző — V. A. Zajcev — így ír erről a nemzedékről:

„Költészetünk művelőinek új nemzedéke, amely az ötvenes-hatvanas években áramlott az irodalomba, olyan légkörben fejlődött, amikor tág tere nyílt a tehetségek érvényesülésének. Az idősebb és középnemzedékkel együtt igyekezett érzékenyen regisztrálni a kibontakozó élet követelményeit és ösztönzéseit, és azokra alkotásaiban képességei szerint reagálni. Erre elsősorban a költészet szilárd, élethű strófáiban volt szükség, szoros kapcsolatában az olvasóval és a hallgatóval el kellett mélyítenie humanizmusát, kifejlesztenie a tömegekhez szóló és bensőséges hangú lírát, megkeresni a vers hatásos formáját stb."

Az említett nemzedékhez tartozók — A. Voznyeszenszkij, J. Jevtusenko, R. Rozs- gyesztvenszkij, V. Firszov, J. Iszajev, V. Cibin, R. Kazakova, B. Ahmadulina — költészete a Szovjetunió határain túl is ismertté vált. Minden kiegyensúlyozatlanságuk mellett is (Jevtusenko és részben Voznyeszenszkij), az akkori fiatal költők a jelenkori ember erkölcsi problémáinak új, mélyebb megoldása felé törekednek. Ezzel egyidejűleg, annak eredményeként, hogy éppen átértékelték a századeleji orosz költészetet (új viszony a kritika részéről Sz. Jeszenyin, V. Hlebnyikov, A. Ahmatova, M. Cveta- jeva iránt), a fiatalok költészete gazdagodott az idősebb költők alkotó ihlete által, s ez főként a versek zeneiségében nyilvánult meg.

Jevtusenko 1969-ben kiadott kötetének elme: Idut bjelije sznyegi... (Hull a fehér hó). A könyv a költő tematikailag szétágazó skálájának keresztmetszete: találkozunk benne versben megírt fejtonnal, költői deklarációkkal, epikai versekkel és poémákkal, terjedelmes programnyilatkozatokkal és halk lírai vallomásokkal is. A kritika megállapította műve kiegyensúlyozatlanságát, a felfedező és a triviális tipikusan jevtusenkói ötvözetét. Jevtusenkóra jellemző, hogy költészetét nem annyira az olvasónak, mint inkább a hallgatóságnak címezi, s ez azzal jár, hogy a költő más-más intonációs árnyalatokat és sémákat alkalmaz. Legerősebb és legeredetibb személyi lírájában, amely a magány és az önkritikus elmélkedések perceiben született. Persze, Jevtusenko több „különcködő“ versének is megvan az átütő ereje. Költeményeinek pátosza kétségkívül erősen érzelmi hatású, ennek köszönhette Jevtusenko, hogy az olvasók és főleg hallgatói az ötvenes évek közepén annyira lelkesedtek érte. Jevtusenko ellentmondásos értékelése volt tapasztalható V. Fjodorov már említett beszámolójában is, a szovjetorosz írók III. kongresszusán. Fjodorov részletesen elemezte A testvériség vízierőműve című hosszabb poémát, és rámutatott erényeire, valamint hibáira is.