Irodalmi Szemle, 1972
1972/6 - Marek, Jiří: A napfürdő
Aztán azt mondta: — De délután borzalmas lehet ez alatt a kupola alatt, nem gondolja? Az emberek rettenetesen izzadnak ... Ez nem lehet valami kellemes! — Azt senki sem érzi, uram — válaszolta okosan a fürdőmester. — Ha már tűi nagy a hőség, kinyitjuk az ablakot. S mert azt gondolta, hogy a nagyhatalmú rendőrségi úr most is úgy óhajtja, hogy legyen nyitva, kisietett, és meghúzta a magasból alácsüngö láncot, mire az üvegkupola egyik betétje kinyílt. Friss levegő áramlott a terembe. A tanácsos úr figyelmesen nézte az üvegkupola nyílását. Azután magára borította a lepedőt, és felállt a nyugágyára, arccal a nyitott ablak felé. De nemsokára a női részleg felé fordult, amit a fürdőmester úr bizonyos megütközéssel fogadott. A tanácsos úr jól átlátott a túlsó oldalra, ám a íkét magasabb korú hölgy, aki most ott napozott, egyáltalán nem vonzotta a tekintetét. Merev szemmel — mintha csak megbűvölték volna — a legutolsó nyugágyat nézte, amely most üresen állt. Majd ismét visszafordult a nyitott ablak felé. — No lám — mondta hangosan. — Uraim, fel — és utánam! Aztán összefogva magán a lepedőt, akárcsak egy római szenátor, sietve elindult lefelé. — Ürítsék ki a kupolás termet, kérem, csak a rendőrségi urak maradnak ott! Szükségem van rá, hogy üres legyen. A fürdőmester morgott valamit az orra alatt, de nem mert ellentmondani. A detektív urak szuszogva törülgették magukról a verítéket és gyorsan öltözködtek; Bouše úr még mindig nem tudott magához térni. Amikor végre magukra kapták a felöltőjüket, kivonultak a főnökük után az épület elé. A tanácsos úr hozatott egy létrát. — Bružek űr, másszon fel arra a párkányra, mely körbefut a kupolán. Álljon a nyitott ablak elé, és jelentse, amit lát. Bružek felügyelő lihegve felmászott a párkányzatra, és jelentette, hogy .belát a helyiségbe. Legjobban a női osztály legutolsó nyugágya látható. — Gondoltam — mondta a tanácsos úr. — Lejöhet. Fürdőmester úr, rendszeresen ki szokták nyitni azt az ablakot? — Szükség szerint. — Másutt is vannak ablakok az üvegtetőn? — Nincsenek, kérem. — Hol függ a lánc, amellyel az ablakot nyitják? — Itt. Mindig ebben a helyzetben, ahogyan most is. A tanácsos úr az embereire nézett. Azok pedig őrá, és a szemükből csodálat sugárzott. — Uraim, amint láthatják, a gyilkosnak egyáltalán be sem kellett mennie a terembe. Elég volt, ha kinyitja az ablakot, felmászik a párkányzatra és belő a terembe. A nyugágyban fekvő hölgy egyenesen a célgömbjén volt. A teremben aligha hallhatta valaki a lövést, azonkívül megbizonyosodtunk róla, hogy a napozó vendégek többnyire alszanak ... Elég ennyi? Csend volt. Valóban elég volt annyi. De nem egészen. — Kérem, tanácsos úr, de ha valaki fölmászna arra a párkányzatra, azt látni kellene a fürdőben — vetette ellen Bružek felügyelő. A tanácsos úr elkomorodott, de aztán rábólintott: — Ebben csakugyan van valami. Akkor ki kellett várnia azt a pillanatot, amikor az áldozaton kívül senki sem tartózkodott a teremben. — De amíg az az ember nem mászott fel a tetőre, addig nem tudhatta, mikor üres a terem. — Ha csak nem volt bent a fürdőben, és nem várta meg, míg mindenki elmegy. Aztán gyorsan kiment, felmászott a tetőre... És kész. — Csakhogy Winter úr aznap nem volt a fürdőben, és az a fiatalember sem! — ellenkezett tovább Bružek felügyelő. A tanácsos úr fölemelte az ujját: — Rendben van. Hiszen én, őszintén szólva, nem is igen számolok velük. Ezt a gyilkosságot egy harmadik személy követte el. — Tanácsos űr, tanácsos úr ... — szólalt meg egyszerre suttogó hangon Bouše úr,
