Irodalmi Szemle, 1972
1972/6 - Marek, Jiří: A napfürdő
A kihallgatásokat a tanácsos úr személyesen vezette. Elsőnek Winter urat idézték be. Nagyon izgatottnak látszott, amikor megjelent. A híres Singer cég képviselője számára egyáltalán nem lehet kellemes, ha egy nap kétszer is beidézik a bűnügyi osztályra. — Az ön felesége ugyanis halott — mondta borús arccal Vacátko tanácsos. Winter úr elsápadt, felállt a Ikarosszékből, és kétségbeesetten azt mondta: — Az én feleségem halott? Jóságos isten! Akkor tehát ő ... De hiszen ilyesmit akkor sem kellett volna tennie! Én végül is beleegyeztem volna a válásba! A tanácsos úr éberen figyelte a kihallgatott személy arcának minden rezdülését. Vagy olyan kitűnően játszik, vagy ... Vagy alaptalanul gyanúsítjuk! Egyelőre meghagyta Winter urat abban a meggyőződésében, hogy a felesége öngyilkos lett, és folytatta a kihallgatást. Kevéssel azután egy nyugtalanító mozzanat került felszínre. Rákosné, a náthalázas fiatalember édesanyja Winter úrban arra a biztosítási hivatalnokra ismert, aki tegnap náluk járt, és Rákos úr felől érdeklődött. Nem ment be a házba, amikor Rákosné közölte vele, hogy a fia beteg és fekszik, többre nem iis volt kíváncsi. — ön tehát, Winter úr, nem mond nekünk igazat! — förmedt rá a tanácsos úr. — Először Is nem közölte velünk azt a fontos körülményt, hogy a háború alatt katonatiszt volt. Nem hagyta magát tánylegesíteni, és kilépett a hadsereg kötelékeiből. — Nem közöltem, de azt senki nem Is kérdezte tőlem — válaszolta a férfi, és a tanácsos úr kénytelen volt elismerni, hogy ebben némi igaza van. — De lőni azt tud, ugye? — Lőni? Hát mire volna az jó? De ami azt illeti, a háború alatt tudtam... — hadnagyként szolgáltam az olasz fronton. De az igazat megvallva, túl gyakran sohasem használtam a fegyveremet. Ha lőni kellett, azt helyettünk elvégezte a hegyi tüzérség és a golyószórós egységek. Winter úr megtörölte a homlokát: — Megmondhatná, kérem, hogy a feleségem ... hogyan ölte meg magát? — Winter úr, ön rosszul értett engem. Az ön felesége nem öngyilkosságot követett el, hanem megölték... Agyonlőtték. így hát bizonyára megérti, hogy mindenről ki kell önt kérdeznünk. A férfi úgy nézett rá, mintha váratlanul egy kísértet jelent volna meg előtte. — Agyonlőtték? De hol? Hogyan? És kicsoda, kérem? ... — Winter úr ismét felugrott a helyéről, és eltorzult arccal rázta az öklét maga eltőt: — Csakis az tehette... Az a szélhámos! Biztosan az ölte meg! — ön ismeri azt az embert? Winter úr lehiggadt. Ernyedten roskadt vissza a karosszékbe, és csaknem suttogva azt mondta: — Egy kicsit... — Tudja a nevét, és azt is, hogy hol lakik, ugye? A férfi lehorgasztotta a fejét. — Miért volt tegnap nála, és miért érdeklődött felőle? — Tegnap ... Tegnap a megszokottnál hamarabb jöttem haza, s amikor láttam, hogy a feleségem nincs otthon, mindjárt az jutott eszembe, hogy... hogy bizonyára vele van. — Szóval féltékeny volt rá, ugye? A férfi hallgatott. — És a féltékenység még tovább ragadta önt. Tudta, hol van a felesége ... elvégre ismeri azt a fürdőt! — Miféle fürdőt? Semmiféle fürdőt nem ismerek! Lehetséges, hogy most igazat mondott Winter úr. A fürdőmester és a felesége kijelentették, hogy nem ismerik őt, és nem emlékeznek rá, hogy vendégként valaha is megfordult volna a fürdőben. Tegnap egész biztos, hogy nem volt ott. Aztán Rákos úr következett. ______ A mikor közölték vele, hogy Winterné halott, éppen úgy reagált, mint a férje. Meg volt róla győződve, hogy öngyilkosságot követett el. Majd éppen úgy, mint Winter úr, kijelentette, hogy csakis a férje ölhette meg. Világos volt, hogy mindkettőjüknek teljesen egyértelmű az egymáshoz való viszonya, és hogy véleményükből semmit sem hajlandók engedni. Egyébként Rákos úr még levertebb volt, mint Winter úr, sőt még el is sírta magát.
