Irodalmi Szemle, 1972
1972/6 - Marek, Jiří: A napfürdő
kellett volna! — És azután mély hallgatásba burkolóztak, mert megértették, hogy mindkettőjüknek ugyanaz volt a szándéka: a tanácsos úr elé apportálni a tettest, mint a vadászkutya a myulat. Minden kétséget kizáróan csak a halott nő nevét tudták megállapítani, és azt a furcsa körülményt, hogy a személyzet közül senki sem hallott semmit, talán a vendégek közül sem, továbbá hogy az áldozat egyenesen a homlokába kapta a lövést, hogy azok között, akik aznap ott voltak a napfürdőben, mindeddig csak négy olyan akadt, akiket a fürdőmester név szerint ismer, s megközelítőleg a címüket is közölni tudta. Azonfelül megállapították, hogy a nyugágy, amelyiken a halott nő feküdt, el volt mozdítva a helyéről, és csak hosszas találgatások után sikerült ismét úgy elhelyezniük, ahogyan állítólag eredetileg állt. A szomszédos nyugágyak is el voltak tolva helyükről, Sulcné azt állította, hogy kétségbeesésében átesett rajtuk, amikor halva találta Winterné asszonyt, és bizonyítékképpen megmutatta a kék foltot a lábán. A gyilkos minden bizonnyal bent a teremben ölte meg áldozatát, lehetetlennek látszott, hogy holtan hozza be oda. Ez csakis az alatt a rövid idő alatt történhetett, amikor már a többi vendégek elmentek, s ő egyedül maradt a teremben. Persze ha még akkor, amikor a többi vendégek eltávoztak, egyáltalán élt... Miután a két felügyelő mindezt tisztázta, Bružek úr kijelentette, hogy megeszik valahol egy paoallevest, mert már úgysem érdemes lefeküdni, és különben sem tudna elaludni. Ami azt illeti, a kis gyerek is világosan láthatja, hogy tulajdonképpen semmit sem sikerült kinyomozniuk. A tanácsos úr pedig kis gyerek. Mrázek úr szintén kollégájával tartott, s a leves előtt megivott egy féldeci rumot, mert szerinte az serkenti az agyműködést. Aztán kijelentette, hogy még nincs minden elveszve, mert az éjszaka gátolta őket abban, hogy alaposabban utánanézzenek a dolognak. Például még semmit sem tudnak a meggyilkolt Winterné asszonyról, s ezért nem is sejthetik, kinek állhatott érdekében, hogy megölje. — Szentségesen nehéz dolog ám egy bűnesetnek csak úgy játszva a végére járni. A képlet mindig ugyanaz, öregem. Ha nem mézel alaposabban utána a dolognak, nem is tudsz meg semmit. Erre megittak még egy rumot, és elindultak az igazgatóságra, hogy megírják a jelentést a tanácsos úrnak. Mrázek úr kora reggeltől kezdve azokat a fürdővendégeket hajszolta, akiknek sikerült megszereznie a címét, Bružek úr pedig visszatért a fürdőbe, abban a reményben, hogy nappali fénynél talán mégiscsak megtalálja azt a nyomot, amely a dolog nyitjára vezethetné. Mrázek úr maga mellé vette Bouše felügyelőt, és legelőször Winter urat keresték fel. Winter úr álmosan nyitott nekik ajtót, hálóingben és hamarjában magára vetett háziköntösben állt előttük, az arca gyűrött volt, és zavartan pislogott. Azt a benyomást keltette, mintha csak reggel felé aludt volna el. Amikor az urak kifordították kabátjuk hajtókáját, minden meglepetés nélkül bólintott: — A feleségem miatt jönnek, ugye? Mrázek úr a levegőbe szimatolt: — ön tud róla? — Éppen ez az, hogy azt se tudom, hol van — mondta Winter úr, és intett, hogy menjenek beljebb. Bevezette őket a fogadószobába, melyben egy magas antik pohárszék áll, és leült a plüss támlájú kanapéra, anélkül, hogy vendégeit hellyel kínálta volna. — Nem tudom hol lehet, de gondolom... — mondta Winter úr, és fáradtan megdörzsölte az arcát. — Mit gondol? — kérdezte tárgyilagosan Mrázek úr. Mindenre számított, csak arra nem, hogy ez az ember ekkora léleknyugalommal beszéljen halott feleségéről. Bouše úr eközben körülnézett a szobában. — Azt gondolom, hogy megszökött — válaszolta Winter úr. — Hogyan, kérem? — ámult el a detektív. — Ki szökött meg? Az ön felesége? — Igen, a feleségem. Különben számítottam rá. — És a kedves feleségének... hogy úgy mondjam, volt erre valami oka? — Természetesen nem. De belebolondult... Egy másvalakibe, hogy világos legyen a dolog. Bouše úr nyugtalanul felállt. Winter úr ellenséges pillantást vetett rá. — Hol van a felesége hálószobája? — Mit akar ott?
