Irodalmi Szemle, 1972

1972/6 - Zs. Nagy Lajos: Hideg szél fúj, édesanyám (elbeszélés)

A tanya üres, mintha kirabolták volna. Rózsi szobájában csak az öreg, rozsdás tűzhely szomorkodik. Agynak, kredencnek, asztalnak, és ami a legfájóbb, Rózsinak: hűlt helye.

Bán Samu autóbuszra ül, és beutazik a városba. A kórház portása morcos, szóba sem akar állni vele, azt mondja: most járt le a látogatási idő, miért nem jött előbb?

— Papp Istvánnét keresem.

— Nem ismerek ilyen nőszemélyt.

— Ápolónő.

— Még akkor sem ismerem.

— Rózsiinak hívják.

— Annyi itt a Rózsi, mint a szemét — mondja a portás, és becsapja az üveges fülke ablakát.

Bán Samu megy hazafelé lehajtott fejjel. Ez maradt hát az egészből. Hideg szél fúj, bizony, édesanyám, és én holnapután bevonulok. Hova is? Zatecbe. Hol is van ez a fura nevű város, Samunak, az újdonsült tanárnak neadjúristen, nem jut az eszébe. Pedig ha gondolkodna! Hiszen gólya korában komlószüreten is volt, és Zatec meg a komló: rokon fogalmak.

Csiakhát Samu tanár úr most nem gondolkodik. Eszébe se jut gondolkodni. Megy lehajtott fejjel, neki a délnyugati szélnek, és a (szegény, régholt apjától tanult) nótát dudorássza, azt, hogy „Hideg szél fúj, édesanyám, hozza ki a kendőm...“

Ezt dúdolja. És fel is keresné. Felkeresné bizony!

Dehát: hol keresse?

Sedláček Vojtech: Táj hegyek alatt (litográfia, 1965)