Irodalmi Szemle, 1972
1972/6 - Zs. Nagy Lajos: Hideg szél fúj, édesanyám (elbeszélés)
igaz, uram is volt, ott lakott fent a mennyek országában. Egyelőre elégedj meg azzal, hogy férjem van. — Hol? — Samu hangja kemény volt. Az asszony széttárta a karját. — Mit tudom én! Elment, pontosabban: kiadtam az útját. — Miért? — Mert! Mert az uramat, az urat, az atyaúristent akarta itt játszani. — És most? — Most úgy élek, ahogy látod. A magam ura vagyok. — Dolgozol? — Képzeld, hogy igen. Ápolónő vagyok, huszonnyolc kilométert utazom naponta, igaz, már csak egy kis ideig, mert nemsokára lakást kapok a kórház mellett. — Ide hogy kerültél? — Három évig éltem itt az apámmal. Beteg volt, hadirokkant. Tavaly halt meg. Addig őt is én ápoltam, hiszen ápolónő vagyok, nem igaz? — Mikor mentél férjhez? — Két héttel a halála után. Az agrármérnök úr, vagy agronómus úr, itt az állami gazdaságból, megkérte a kezem. Aztán kezdhettem az ő „ápolását“, hiszen ápolónő lennék, vagy mi a fene! — Furcsa nő vagy te, Rózsi — mondta csendesen Bán Samu. — Képzeld el, hogy ezzel nem mondasz semmi újat. — Nem is akarok. — És mit akarsz? Feleségül venni? Megnyugtathatlak, nem kérem meg a kezed, nem azért, mert már férjnél vagyok, hanem miivel elegem van belőletek...! Samu felállt, és nyújtózott. — Belőlem is? Nem gondolod, hogy itúl korai lenne? — Nem gondolom. De most ne erről beszéljünk! Jó meleg van itt, azonkívül tetszel is nekem. Azután szépen hazamégy a mamádhoz, utána vissza az egyetemre. — Már csak cigy fél évem van hátra — mondta Samu, de rögtön rájött, hogy ez túlságosan gyerekes dicsekvésnek hangzik, hát hozzátette: — meg egy év katonaság! — ... szépen hazamégy a mamádhoz — folytatta az asszony —, a mamákat nem szabad -elkeseríteni! Most, ha kedved van, idejöhetsz, ide mellém. Ha nincs... ismered az utat, hazatalálsz. Samunak zúgott a feje, forgott vele a szoba, s azonkívül eddig jól leplezett gyámoltalansága is előbukkant valahonnan. Hiszen az igazat megvallva (s önmagának csak megválthatja), amúgy igazán még alig volt dolga nővel. — És az urad? — kérdezte, s igyekezett elkapni az asszony tekintetét. Az asszony, akit egy fél órája még ártatlan kislánynak gondolt, most úgy ugrott fel, miint egy fúria. — Még egy szót az „uram"-ról, és ezzel a fejszével váglak fejbe. És a sarokból valóban felkapott egy apró gyújtóscsináló kisbaltát. Ez volt mindkettőjük szerencséje. Samu mindentől jobban félt, mint attól, hogy valaki valahol szétverheti a fejét. Lassan elindult az asszony felé, azután egy villámgyors mozdulat, s a kisbalta már az ő kezében volt. A jobb kezében. Ballal meg átkapta a .gyereklány asszonyderekát, a haltát a sarokba hajította. — És most mi lesz? — kérdezte Samu, amikor az ablakon beszikrázott a téli reggel. Kint sütött a nap. — Megmondtam már, hazamégy a mamádhoz, aztán vissza a fővárosba, aztán katonának, aztán meg ... mit tudom én! — Ennyi marad az egészből? — Miből? Ebből a találkozásból? Semmire se kérlek, semmire se kötelezlek, hiszen én akartam, és nem te! — Hogy mondod? — Úgy, ahogy hallottad. Én akartam a dolgot, ne legyen se lelkiismereWurdalá- sod, de túlságosan büszke se légy rá. Kívántalak, és kész. Már ott a moziajtóban,
