Irodalmi Szemle, 1972
1972/6 - Simkó Tibor: Janus (vers)
Janus (ötszáz évvel ezelőtt halt meg Magyarország első európai rangú költője) dél dolomitjain át oda többezeréves a lábnyom onnan erek partján örök-új nefelejcs a virágom ott aranyos ragyogással a múlt igazít el a mában itt a jövő-ködöt akvamarinná préseli vágyam Ferrara tornyai közt Lia szirtigalamb hívogatna itt a Dráva felöl buta tábori kürt riogat ma nádfödelű kicsi kunyhók nyögnek az északi szélben hol van a tűnt fiatalság hol ragyogó-tavasz-éltem rámnehezül tele súllyal a kór a középszer az álnok térj nyugovóra önérzetem összekuszálva az álmok fájdalom ül szavaimba ledőlt-ak a távoli tornyok nem tudok ím mosolyogni se már viszolyogva vigyorgok sanda vajákos felcserek Irral hűtik a lázam tölgyfakapummal szembe lotyó vár hogy megalázzam vár a Mecsek buja erdeje is csalogat de hiába nem cserkészi a gímet a gazda erőtlen a Iába megsokasodtak az éjjelek elsokasodtak a gondok ablakom ívét szertefeszítik előttem a dombok csillagot érlel az ég le-lehull nagyanyáim ölébe összetörik mozsarukban s tejként fröccsen az égre más mozsarak dübörögnek a Száva locsolta mezőkön vad boreas venyigét sodor át a nyitott temetőkön így közeleghet a vég ha lejár az idő a nagy órán mentsd meg a telkemet Isten a püspöki pálca való rám verd el a híved a hit-keresőt akit ölhet a kétség nem múlik ki belőle az aqua marinai kékség s bár aranyos ragyogással a múlt igazítja ma sorsát holnap meglehet őneki jutnak az ünnepi morzsák — megbűnhődtük a múltat a mát meg a holnapot Isten vedd le a terhet a vállam ... vállunkról ne dühítsen hajh szomorú marad itt valamennyire minden utódunk gipsznegatívok karsztos gondolatukba nyomódunk panteonul s fut a sok nyom amerre ha érdemes élni dédunokáink vesznek minket térdre mesélni imhol a hűs Balaton körül elszórt kúp-kupolákon s végig a vén Duna földjén s végig e földi világon népet népre uszítva kilendül küzdeni kardunk hogy szent harcok után pipaszóval eh ennyit akartunk századokig teregessük avas teleinkre a füstöt s álmodjuk romokon ragyogást patinásat ezüstöt — állok az ablaknál elnézem a kertben a fákat díszbe borultak már susogó sziromágyak az ágak mézet ivó porokat kavaró rovarok heverői mindeneken szanaszét vonuló unalom leverői s lám mégis mielőtt a piros szerelem tovaszállna tél hava száll s lepereg dideregve a dél tavasz-álma így vagyok én is e barbár földre születve utolsó
