Irodalmi Szemle, 1972
1972/5 - Koncsol László: Három változat az apokalipszisra (1. Vörösmarty Mihály: Előszó)
S illattal elkendőzött arcain Jó kedvet és ifjúságot hazud: Kérdjétek akkor azt a vén kacért, Hová tévé boldogtalan fiait? Liszt a Faust-szimfónia harmadik, Mefisztó-tétele fölé, amelyben a sátán zenei jellemzésére — torzítva — az első tétel (Faust) zenei alapanyagát vonultatta föl, ezt a szerzői utasítást trta:Allegro vivace ironico (Gyorsan, élénken, ironikusan). Bartók a Két arckép második tételét, amelyben az első, „Ideális“ portré tiszta, kemény dallamát egy Caliban-szerű torzalak nyeríti és rángja végig valami eszeveszett keringő- ütemben, „Torznak“, „Groteszknak“ nevezte el. Vörösmarty Előszójának utolsó tétele ugyancsak viselhetné az „ironico“ vagy a „grotesque“ jelzést; talán még annál is több: sötét szarkazmus járja át a tétel képeit. A tavasz képe az első sor beállításában: irónia. A második sor — a parókás föld képzete — szánalmat ébreszt, esetleg finom elnéző iróniát egy megbocsátható gyengeség fölött. A harmadik sor — a rikító ruhákba bújt vénséggel — ambivalens képzet: az öreg úr vagy elvétette a mértéket, amikor giccses ruhákba bújt, s akkor megérdemli, hogy gúnnyal nézzük, vagy eszelős, s akkor szánalmat kelt a tarkasága. A fagyos üvegszem motívuma tömény borzalom, a romantikus látás- és jellemzésmód szélsőségeinek lehetne iskolapéldája. A képsor még lezáratlan, s eddig tele vagyunk kételyekkel a föld igazi mivoltát illetőleg. A most következő két sor már némileg tisztázza a valóságot: S illattal elkendőzött arcain Jókedvet és ifjúságot hazud:... Itt már egyértelmű iróniával nézzük a dolgokat: ez a kopasz, üvegszemű aggastyán — a föld — nem őrült, hanem férfiatlan és hazug, amikor nem mer szembenézni sorsával, s képtelen méltósággal viselni el a helyzetét. Kész mikrodráma ez a tétel, egy jellem folyamatos, sokoldalú és fordulatos leleplezése, és azt a föltevést is megkockáztathatjuk, hogy a két, mára tökéletesen elavult, finomkodó, jövő idejű nyelvi formát [yeszen, fölengedená) és az iktelen „hazud“ alakot már Vörösmarty is ilyen állapotában, a drámaforma követelményeinek és a színpadi helyzetnek megfelelően, az épp színen levő figura belső jellemzésére, azaz, ironikus karikírozó céllal használta. A végső, drámai leleplezés azonban még mindig hátra van, azt a vers két zárósora hozza: Kérdjétek akkor azt a vén kacért, Hová tévé boldogtalan fiait? — vagyis egy rémdráma gyermekgyilkos apafigurájával állunk szemben, akinek széthullott a jelleme, s ezért tartása sincsen. Nem érdektelen, hogy ebben a tételben az ütem is szétesett, olyan értelemben, hogy a jambusoknak mindössze 35 százaléka nyomatékos. Joggal föltételezhető, hogy ez az élettelen ritmus is a kifejezés, az ember nélküli külső világ és a fölbomlott, diszharmonikus lélek kifejezésének művészi eszköze. Az Előszó ban jól megfigyelhető, hogy a világos hangszín tételközi mozgásával, főleg hirtelen változásaival — emelkedésével vagy süllyedésével — gyarapodik vagy spad a tételek nyomatékos jambusainak aránya is, azaz a tételek hangszíne és a ritmus feszítettsége vagy lazasága szoros belső kapcsolatban áll egymással. A sötét tónus és a nyomatékrend változása fordított arányú. Nyilván egyéb tényezők is beleszólnak még a ritmus változásaiba, a konkrét elemzés során utaltunk is néhányra, a két zenei elem egymásra vetített grafikai ábrája azonban azt mutatja, hogy — a második tétel árnyalatnyi kivételével — a világos hangszín főleg ugrásszerű változásaival párhuzamosan alakul a tételek ritmusa. A két utolsó tételben a ritmusszint még a hangzásszintnél is markánsabb mértékben változik. Ügy látszik — s ezt az el9ő két tétel sugallja —, hogy a hangzás viszonylagos egyensúlya alapján a nyomatékrend aránya is a közép felé igazodik.
