Irodalmi Szemle, 1972
1972/4 - FIGYELŐ - Zalabai Zigmond: Verskötetek margójára
most már csak a célhoz vezető legrövidebb utat, a legtöbb eredménnyel kecsegtető irányt kell megtalálni. Figyelemben tartva, hogy a költészetiben is érvényes a népi mondás: Lassan járj, tovább érsz. • - ' ■ ■ \ III Hadilábon (Zs. Nagy Lajos: Üzenet a barlangból — Madách 1971) Volt a korai görög drámának két állandó szereplője: a dölyfös, önelégült, hatalmát fitogtató alázzon és vele szemben a törékenyebb, a csupán csavaros észjárására, intellektuális fensőbbrendűségére támaszkodó elron. Érzésünk szerint ez a két alak a „főhőse“ Zs. Nagy Lajos legújabb verseskötetének is. Köznyelvre fordítva a metaforát: az alázzon maga a világ, a finoman, okos iróniával, enyhe gúnnyal vagy éppen maró szarkazmussal megjegyzéseket elejtő költő pedig az eiron, azaz az irónia mestere. A kettő mindig hadilábon áll egymással. Az egyén sorsának alakulását az alázzon, a világ, a történelmileg adott valóság szabja meg, de az ember — már a gondolkodó ember — nem elégszik meg csupán azzal, hogy megállapítja: „A világ dolgai folynak, folyogatnak. / Bizony!“ (Tábori derű), hanem kérdéseivel a jelenségek mögé akar hatolni, föl akarja fedezni lényeges vonásaikat: Mi vagy te? Nyüzsgő mozdulatlanság, pipogya optikai csalódás, konstruktív tévedés vagy maszek isten? — mint azt Zsélyi írja Homo sapiens című versében. A világ* azonban nem fedi föl önmagát — föl kell fedezni. Ez a fölfedező körút avatja érdekes versélménnyé a Zsé- lyi-kötetet: a költő keresztül-kasul bebarangolja a valóságot, tárgyakkal, dolgokkal, emberekkel ismerkedik, s könyörtelenül leleplezi őket. Az alazzontól nincs szabadulás, a költő minduntalan beléje botlik, vonzáskörükben tartják őt a tárgyak, nem szabadulhat tőlük: hiába hagyja a kávéházban utált óráját, „amely elszalasztott lehetőségeit, / felelőtlen mulasztásait ketyegte szüntelenül“, senki sem „emelte el“, s „másnap a pincér ezüsttálcán hozta / tormával és virslivel“ (Az óra). Hasonlóan szól bele az életébe az „Öreg, viharvert, szomorú“ táska is, amelyről — egy merész logikai inverzióval — Zsélyi így ír: „Hozzám szokott. / Sosem felejtett vonaton / vagy villamosban“ (A táska). „Hangszereink a fák csúcsára akasztódtak" — idézzük a Tábori derű egy sorát, amely ismét csak meglep azzal, hogy a hangszereket nem odaakasztották, hanem csak úgy odaakasztódtak, mintegy önnön akaratukból. A tárgyaknak ez az önállósodása, embertől való függetlenedése azonban mindenképpen fura dolog: a homo is bele akar szólni a világ folyásába. A maga módján bele is szól — de erről majd később. Egyelőre kutassunk továbbra is az egymással ütköző erők után. Mert Zsélyi nemcsak a tárgyakkal, hanem az emberekkel is képtelen összeférni. Leggyakrabban a „süket őrmesterekkel“, a „prófétaszemű őrmesterekkel“ és a „kertben legelő nyávogó őrmesterekkel“ gyűlik meg a baja. „Kézcsók / a hidrogénbomba szerkesztőinek!“ — kiált fel másutt, de érezzük, hogy erről is „megvan a véleménye“ — Nyílt parancs című versében ugyanis így ír: „Együk meg a tábornokokat!“ Összeférhetetlen ember? Becsületére legyen mondva: az. Érezzük ugyan, hogy szeretne különbékét kötni a világgal, de képtelen elfogadni olyannak, amilyen. Empíria című versében így összegezi a krokodilusokról szerzett tapasztalatait: Büdösek voltak és nagy szájúak. Mérgesen, felfordult gyomorral tért vissza. A zalabai kocsmában bevágott két féldecit. 376
