Irodalmi Szemle, 1972
1972/4 - FIGYELŐ - Zalabai Zigmond: Verskötetek margójára
Ostor pattog, s az ökrök szarva a kelő napot felnyársalja. Szekerek, jaj, szekerek, viszik a bútort, kenyeret, dunna között a gyereket... A faluvalóság, a parasztvalóság képeit villantja elénk a Szekerek balladája. „Parasztlíra“ az Ozsvaldé — nem pejoratív értelemben, nem fitymálgatva mondom ezt. Nemcsak felszíni jegyeiben — tematikájában —, hanem mélyebb, rejtettebb vonásaiban — érzésvilágában, gondolkodásában, logikájában, hanghordozásában — az. Veres Péteren kívül nem ismerek magyar tollforgatót, aki úgy, annyira gazdamódra, annyira gazdaszemmel nézne körül a tájon, mint Ozsvald. Az apróságok, a részletek sem kerülik el a figyelmét. „Szekerek ülnek a gazban, / ízekre szedve, riadtan“— írja a kötet címadó versében. „Ki sajnálja az elfáradt gépeket?“ — kérdi másutt. Érti a tárgyak beszédét: a gépeik „rozsdás láncai kíntól csikorognak, / gyermekként sírnak a meglazult / csavarok...“ Nem megy el csukott fülekkel „a szúnyogok zenéje“ (Völgy) „a zuhanó madár jajszava“ (Tél), de még a vízbe esett bogár, „isten tehénkéje“ kiáltása mellett sem (Intermezzo). Szemlélődő, látó és láttató lírája mélyén emberi melegség, természet-tárgy-ember iránti meghittség rejtőzik. Soraiból érezni, hogy költőjük „Hajában őrzi a hajnali derek frisseségét, / szemében a források derűs tisztaságát.“ A mesélő alkat. Ozsvald hangjában van valami a mondókák, a népmesék, a gyermekdalok ízeiből és színeiből (Éjféli mondóka, Sírfelirat, Változatok — népmesékre, játék). Örökölt, hagyományozódott, „tudat alatti“ réteg ez. Éppen ezért problematikus. Alföldy Jenőt idézem: „... a népi hagyaték használhatósága, időszerűsége nemcsak az elvek, nemcsak a meggyőződés kérdése. Hanem a tudatos alkalmazás módjáé is. Mi mindent fejezhet ki a költő a népdalok, népballadák formakincsének segítségével? (Keveslem, ha csupán a paraszti osztály er edetet.) Hogyan képes konfrontálni a múlt jó és rossz tüneteivel? (Szegénységre vall, ha a költő csak a múltat érzékeli.) Mekkora szabadságot ad a léleknek, milyen lehetőséget kínál... a belső felszabadulásra? (Üj írás 1972/2). A lélek szabadságát, a belső felszabadulást legsikeresebben talán az öt mozaikból álló Változatok — népmesékre című vers valósította meg. Nézzük például a harmadik mozaikot: Üveghegy-világ előtt állok, vasbocskorom mind szétmállott, talpam a pokoli tűzben, homlokom a jeges űrben. A meséből örökölt kifejezésrendszer itt új tartalommal telítődik, szimbolikus értelmet kap, a népi formakincs „verbálszuggesztiós hatásához“ (Alföldy Jenő) bizonyos filozófiai mondandó társul, a népmeséi motívumkincs tehát^ tágabb, többszálú gondolatrendszerbe illeszthető — a vers túlmutat önmagán. Az Éjféli mondóka viszont — egy lelkiállapot jellemző vonásainak puszta felsorolásával, leltározásával — önmaga korlátain belül marad. Összegezve: A Szekerek balladája az eddig ismert Ozsvald-líra egyenes folytatása témában és hangszerelésben egyaránt. Újat nem hozott — régi mondandók plasztikusabb, árnyaltabb, mert érettebb fővel, elmélyültebb mesterségbeli tudással megírt variációja ez a kötet. S noha a formakincs gyarapodása mindenképpen pozitívum, mondatunk első fele a kötet negatívumát is jelzi: az újdonság, a nóvum, a valóság újra- megismerésének szellemi kalandja, a világ újrafelfedezésének izgalma hiányzik ezekből a versekből. Pedig lenne mit fölfedezni. A faluvalóság jelene például még ma is meg- íratlan. Vagy például... de inkább hagyjuk. A kritikus csak konstatálhat — receptet 373
