Irodalmi Szemle, 1972
1972/3 - FIGYELŐ - Zalabai Zsigmond: Íme a pont, ahol megbotlanak a hangzók (Tóth László: A hangok utánzata)
ember) egybefogó struktúra. Érdemes idézni a G című verset, amely epigrammatikus tömörsége ellenére is gazdagon árnyalt képet villant fel: Csend keréknyom nincs-ég és nincs-torony fordított kút a harang vizében ha kondul a hold hallgatom moccanatlan S most lássunk egy negatív példát is (a P címszó alatti verset): a szirup mindenek hónaljában hangyászsünök kereszten fákon lógó társai a kínlódó eszmék melled zátonyán kis császárvágással bátorítottak Mi ez? — tesszük fel magunkban a kérdést. Pozitív vagy negatív töltésű szavak halmaza. Kakofónia. Az imént idézett miniatúrához viszonyítva, fülsértő hangzavar. A jó vers úgy teszi meg a pályáját, mint a földobott kő: mindig más-más oldalát mutatva, más-más kristály szemcséjét villantva, de egy-eséssel: feltartózhatatlanul és kivédhetetlenül. A fenti versnek nincs íve, nincs pályája: megindul, de sehova sem ér: szétporlik, mint a rög. Néhány versben az elemek „adagolása“ okoz problémát: a költő vagy túl sokat, vagy túl keveset mond: a kéz öttornyú templomából ismeretlen zsoltár szűrődött ki az oltárnál sárga kiscsibe csilingelt a padlón felravatalozva feküdt egy tenyér mozdulatlanság (C) A gondolati rövidzárlatot a háromsoros szakasz okozza: sem az első, sem az utolsó versszakhoz nem kapcsolódik. Kihagyásával az egyébként remekül megformált kezdő- és záróstrófa semmit sem vesztett volna kifejező erejéből. Sőt. Vegyes érzésekkel váltanak ki belőlük — hasonló okokból — az N, az S, a / címszó alatti versek is, amelyekben a stíluselemek szintén nem szervülnek eggyé. Pedig a verset éppen az elemei között fennálló szoros és hallatlanul finom kapcsolatok különböztetik meg az irodalom más megnyilvánulásaitól. Ilyen értelemben a versforma barlanghoz hasonlítható: ha a barlang megfelelő akusztikájú (azaz: ha a forma tökéletes), akkor a visszhang (a mondanivaló) is tisztán hallható. A jó akusztika, a tökéletesség előfeltétele pedig az egyanyagúság: a gondolati-érzelmi kapcsolat az első és utolsó verselem között. A képek közötti kivágások, a logikai ugrások csak mértékkel alkalmazhatók. Ez a mérték pedig a szenvedély, az indulat, az azonos érzelmi hőfok. Nincs érthetetlen vers, ha a szavak jelentése odafigyelésre késztető (kényszerítő] szenvedélyt hordoz. De menthetetlenül elértéktelenedik minden költemény, ha elemeit a dekoratív verbalizmus, az álmodernség, a divat, a jelképesdi és rejtelmesdi szüli. S ezeket a sorokat az a kérdés íratja le velünk, amely a kötettel való első ismerkedés óta munkál bennünk: Mi köze a fajsúlyos mondanivalóval jelentkező Tóth Lászlónak az álmodernek versfaragványaihoz?! Tóth Lászlónak — akitől egyébként, kötete vitathatatlan értékeit véve alapul, még sokat várunk — tudnia kell, hogy — mint Rákos Sándor megfogalmazta — „nem bánhat könnyedén a szóval / aki törvényt fogalmaz". Tóth értéke pedig éppen a törvényfogalmazás igénye és szándéka. Történelemkönyj saját használatra című versében így ír: „törvény a parton / a fa a kő a szó“. íme
