Irodalmi Szemle, 1972

1972/3 - FIGYELŐ - Csanda Sándor: Rákos Péter: Tények és kérdőjelek

szerint objektiven értékelni voltaképpen nem lehet, nyilvánvaló az is, hogy az emberi gyakorlatban naponta újra meg újra értékelni kell. . Kezdve a szerzőn, aki művét tudatosan vagy öntudatlanul vélt vagy valóságos értékekhez szabja, folytatva a kiadóval, tankönyvvel, oktatóval és végezve az olvasóval, aki a művet tetszéssel vagy nemtetszéssel olvassa, esetleg nem olvassa egyáltalán, megannyi normatív tényező vesz részt az irodalmi folyamatban, s ezekkel értékszempontok járnak." (9. 1.) A továbbiakban főként az irodalmi érték meghatározásának ellentmondásait, problémáit fejtegeti, különböző szakemberek nézeteit konfrontálva. Részletesen szól az irodalom specifikumáról, sajátosságairól is, mint egy lényeges értékelési tényezőről, de mindjárt rámutat a sajátosság ellentmondásaira is: „Ezek a problémák azonnal kiütköznek, mihelyt a dologhoz való sajátos viszonyulásba beleértjük a sajátos értékelést is.“

A könyv egyik érdekessége, hogy a prágai avantgardistákkal gyakran közös folyóiratban publikáló Rákos kritikusan viszonyul az avantgardizmushoz, az irodalom és a valóság viszonyának meghatározásában legközelebb Lukács György realizmusfelfogásához áll, és ezt a kérdést következetesen átgondolja. „Az irodalmi mű ugyanis, akármilyen terminológiát választunk, a reprodukált, megformált valóságnak egy darabja; bármilyen közvetett, ellentmondásos viszonyban van is a valósággal, nem metszheti el a hozzá fűző szálakat. Itt van a megismerés oly sokat vitatott és keresett helye az irodalmi folyamatban. Minél jobban fejezi ki a művész a tárgyát, annál jobb lesz a jelentés, amelybe az alkotó folyamat torkollik, és megfordítva. A mű értékelése ennélfogva, a szó legtágabb értelmében, az esztétikai struktúra egyik komponenseként a mű igazságát is számba veszi.“ (19. 1.) Ezt állítja a szerző, s ezek a gondolatok most nálunk azért is aktuálisak, mert a legfiatalabb szlovákiai költészettel kapcsolatban olyan értékeléseket olvashatunk, hogy ezek valamiféle „pótvilágot“ alkotnak, vagy pedig: „költői énjük esztétikummá objektivizálódott“ (Tőzsér Árpád: „Az irodalom valósága. 66., 140. 1.)

Rákos bizonyos fenntartásokkal fogadja Lukács realizmusfelfogását is, noha a könyvben említetett több száz irodalomtudományi alkotás közül láthatóan az ő életművét értékeli legnagyobb elismeréssel. Rákos nem polemizál vele élesen, csupán megkérdőjelezi néhány állítását, s talán az egész könyvre vonatkoztathatnók azt a véleményünket, hogy szerzőnk legeredetibb gondolatai az ilyen kérdések megfogalmazásában vannak. Amikor például megállapítja, hogy Lukács az irodalmi műfajok rangsorában azért teszi a regényt az első helyre, mert a valóságot epikusán értelmezi, az eseménynek tulajdonít legnagyobb szerepet, s ezen belül is a társadalmilag fontos eseménynek, ezt a kérdést veti föl: „De mit gondoljunk arról, ami az ember tudatában csupán mint lehetőség van jelen, amiről nem láthatjuk előre, eljut-e valaha is az objektív megvalósulásig?“ Külön értéke Rákos lukácsról szóló két írásának az is, hogy rendkívül tömören, szinte dióhéjban összefoglalta e roppant terjedelmű életmű valamennyi jelentős tételének jellemzését: a lukácsi esztétikai visszatükröződést, a típusalkotást, az avantgardizmus értékelését, az intenzív totalitást stb. A Lukácséval szembenálló véleményeket pedig így summázza: „kiterjesztette a művészetre egy általános filozófiai koncepció érvényét, anélkül, hogy kellő érzékenységgel mérlegelte volna ennek a területnek sajátosságát.“ (115. 1.)

Lukács György életművének problémáit a szerző igen ötletesen foglalja össze, ezért ebből részletesebben idézünk: „Tételeinek átértékelése kétféleképpen lehetséges. Vagy elfogadjuk, hogy a realizmus nem egyedüli és kizárólagos útja a remekművek létrejöttének lhogy tehát nagy művészet a múltban és jelenben a realizmuson kívül is lehetséges], vagy pedig kiterjesztjük a terminus érvényességét a múlt, a jelen és a jövő minden értékes művészetére ... Ha azonban az első megoldás mellett döntünk, akkor Lukács realizmuselmélete a jelzett korlátok közt lényegében helyt áll, és a marxista irodalomelmélet egyik legszebb fegyvertényeként könyvelhető el. A rendkívül szövevényes elméleti és terminológiai szituáció, tisztázása azonban az eddigitől némileg eltérő szemléletet követel. Amíg ugyanis a nem realista művészet létjogosultságát az alkotói szabadság nevében (tehát inkább kultúrpolitikai, mint elméleti pozícióból) védelmezi, addig feltehetően sok olyan irodalomkritikus is támogatni fogja, akinél ez inkább elv, mint személyi hajlam kérdése lesz. Másrészt a józan megfontolás bizonyára megmutatja, hogy Lukács »nagyrealizmusa« valóban a nagy s máig nélkülözhetetlen művészet egyik fajtája, s nem tekinthető holmi levitézlett, ósdi irányzatnak.“ (118. 1.)