Irodalmi Szemle, 1972
1972/3 - Dobossy László: Bölcs költő és boldog ember (Paul Valéry)
a Teste Urban testet öltő mandarin-magatartás nemcsak lehetetlen (mivel nem egyéb, mint „a lehetőség démona“), hanem — az emberek közt — mosolykeltő is. Ámde Valéry az életében meg a gondolkodásában is — számos könnyed megalkuvás árán — a Teste-eszményhez ragaszkodott; fennen hirdette, hogy nincsen rendszere, csak módszere (ezt azonban, igaz, kartéziánus szigorral gyakorolta), és soha semmit nem fogadott el készen kapottnak, mindig minden elvet megkérdőjelezett, minden jelenséget újra vizsgált; ebből következően aztán számos gondolata eredetien csillog, mások viszont alig egyebek választékosán, mindig szerfölött választékosán előadott közhelyeknél. Gide, a kor irodalomtörténeti értékű Naplójában (1907. február 9-i dátummal) leírja, hogy a Valéryvel folytatott beszélgetés — bármely témáról — mindent felborít az elméjében; ha pár órát tölt Valéry társaságában, utána hosszú ideig képtelen összeszedni magát; „olyan az elmém, mint a letaposott pázsit“. A mosolykeltő mandarlnszerepet, amelyről persze maga is jól tudta, mily semmis az értéke, bölcs beletörődéssel vállalta, társadalmi következményeivel együtt. A két háború közti Európában ő volt a Költő, aki türelemmel és okosan elnökölt a Szellemi Együttműködés Bizottságának ülésein (Budapesten is), akadémiai díjkiosztásokon és mindenütt, ahol szükség volt nevének és rangjának vonzására. Miért tette? Leginkább talán azért, mert ekként vélte bizonyíthatónak, hogy a szellem embere, s szüntelen megalkuvásokban is, mindig szabad maradhat. Így aztán játszi felelőtlenséggel fogadott el feladatokat, amelyeknek a tartalmáról egyébként elítélően vélekedett; például tagja volt a francia nemzeti múzeumok felügyelő tanácsának, a múzeumokat azonban nem kedvelte, mivel — szerinte — nem segítik az elmélyülést, megosztják a figyelmet. Ahogy Flaubert javasolta, ő is két elhatárolt részre osztotta életét: az egyiket a nyárspolgári létezésnek szentelte, a másikban a demiurgoszok szabad szenvedélyével alkotott. Ilyen értelemben óhajtotta olthatatlan vággyal a teljesség harmóniáját. „Az az ember — írta —, aki soha nem kísérelte meg, hogy hasonlatos legyen az istenekhez, nem is ember, kevesebb, mint ez ember.“ Ugyanakkor a mandarinizmus visszás tüneteként hajlandó volt megrendelésre vagy családfenntartó szükségből bármiről írni, azaz — sajátos módszere szerint — bármi kapcsán fölvetni tetszetős, elegáns és újszerű, bár gyakran korántsem új, csak újként ható gondolatokat. így történt, hogy a második világháború idején, Mécs László válogatott verseihez is írt előszót, jóllehet a magyar papköltő esztétikai értéke és szellemi magatartása homlokegyenest különbözik az övétől. Újabban ez — mint Ismeretes — méltán váltott ki rosszalló csodálkozást. Valéry azonban az ilyen termékeket annyira csak a literatúra hulladékainak tekintette, hogy még jegyzékbe sem vette őket, s így például a Mécs-előszót semmiféle Valéry-monográfia nem tartja számon, noha a nemzetközi sznobizmus jóvoltából se szeri se száma az ilyen tudőskodó műveknek. Külön kellene méltatni Valéry szóművészetét, mert végső fokon ez az, ami vitathatatlanul kivételes értékű az egyébként több oldalról is vitatható életművében (mellesleg szólva, ’ő bánta legkevésbé, ha egy mű — akár az övé is — vitára késztet; lazt vallotta, hogy „költői alkotás csak úgy marad fönn, ha alkalmas rá, hogy egészen másnak lássék, mint amivé alkotója tette“; s mi biztosíthat ilyen alkalmasságot?, „csak a tökély tartja fönn az alkotó szellem termékeit“). A valéry-i tökély-eszmény a legmagasabb fokú tudatossággal azonos. Költői műveiben semmit nem bízott az ötletre, az ihletre, a véletlenre. Miként mestere — Mallarmé — ő is kárhoztatta a rajongást, megszállottságot, a spontáneitást; úgy vélte, hogy „a megszállottság nem írói lelkiállapot“. Csak teljesen tiszta szellem hozhat létre tiszta költészetet: a hagyományos formáknak , ritmusoknak, szavaknak, hangoknak olyan új ötvözetét, amely eddig nem-volt értékek ragyogtatója. Az így teremtett tiszta költészet — hangoztatta Valéry — nem metafizikai értelemben „tiszta“, ahogyan Brémond kívánta, hanem a kémia vagy a fizika értékrendje szerint. Egyébként is Valéry a legkövetkezetesebb szószólója volt a költészet és a tudomány kölcsönösségének, szerves egymásra-utaltsá- gának, miként a tudomány célja az élet teljesebb megismerése, a Valéry-típusú költő is azért teremt mítoszokat (vagy azért értelmezi újjá a régieket), hogy varázsénekével, amire egyébként a második Valéry-kötet címe is utal, a látszatok mögé hatolva fölfedhesse a létezés addig ismeretlen szépségeit és rejtelmeit. Elvont költészetet alkotott? Valéry kedvvel gúnyolódott az olyan „világosságról“, amely nem igényel behatoló szellemi erőfeszítést, lemond a többértelműség távlatnyitó lehetőségéről, „belépődíj nélkül kínál előadást“.
